Egy-egy tárgy által zárványszerűen őrzött emlékezet a létrehozó és használó közösséghez kötődik. Utólagos értelmezései mögött szintén változó közösségi kereteket feltételezhetünk.
Egyenlőség - neológ izraelita hetilap hirdetése, 1911 (OR-ZSE)
A blog esettanulmányok révén a modern polgári öntudat, nemzeti és politikai elköteleződés szimbolikus jelenségeit járja körül a magyarországi zsidóság körében. Azt a folyamatot, amelynek során olyan jelképek fogalmazódhattak meg, mint a tóraszekrény boltívét díszítő Júda oroszlánjai közé helyezett magyar címer, az elhalt szülők iránti kegyelet emlékmécsesén Dávid-csillagon pihenő Turulmadár, neológ rabbi síremlékének Szentírásán nyugvó széttárt szárnyú Turul, Dávid pajzsába foglalt nemzeti címer/ uralkodói fő, vagy Júda oroszlánjaitól övezett Turulmadarak által tartott Tóratekercs motívuma.
Magyar izraelita első világháborús katonák (OR-ZSE)
A modern többségi társadalommal való összefonódás igényének szimbolikus kifejeződései e tárgyak, azé az integrációs igényé, amelynek megértéséhez a premodern és modern közösség szerveződésének eltéréseire, a változás folyamatára kell visszapillantani.
Szegedi régi zsinagóga frigyszekrénye (MILEV)
A modern nyugati társadalom és állam szekuláris alapon történő meghatározásával, a racionalitás, a humanitás és a tolerancia eszméjének kiterjesztésével egyrészt a zsidó közösségek előtt nyíló lehetőségek, másrészt a környezethez való viszonyulások változtak meg. Ez mind az önmeghatározásra, mind pedig a tradícióhoz és kultúrához való viszonyban megmutatkozott a tudatosan modernizáló zsidóság köreiben. A változások létrehozták a nem-zsidó társadalommal való összefonódás ésszerű magyarázatát és stratégiáit, az új felvilágosult zsidó eliten belül pedig a magukévá tett új értékek jegyében újraértelmezték a judaizmust is. A zsidó felvilágosodás képviselői, a mászkilok, ekképp leértékelték a korai modern askenáz judaizmus elszigeteltségét, Talmud-központúságát és kabbalisztikus irányultságát. A közösségek belső kulturális mintáinak terén és a külvilággal való csoportközi stratégiáiban egyaránt reformot szorgalmaztak. Ez az előbbi esetében a belső zsidó kulturális javak körforgásának tágítását és újraorientálását foglalta magába, míg az utóbbinál a zsidók felkészítését a többségi társadalomhoz való közeledésre és annak új lehetőségeiben való részvételre. A zsidó felvilágosodás élesen bírálta a zsidó kulturális és társadalmi mintákat, miközben a modernizált nyugati világba való beilleszkedés stratégiáját kívánta nyújtani. Ezek a törekvések tükröződtek a későbbi neológ irányzat és a zsidó magyarosodási mozgalom meghatározó alakjának, a morvaországi születésű Löw Lipótnak (1811-1875) a tevékenységében is. Az 1848-49-es forradalomban részt vállaló rabbiként az emancipációt, a polgárosodást, a nyelvi magyarosodást és a belső vallási átalakulást szorgalmazta. Az állam iránti lojalitás és a többségi társadalom tekintetében a felvilágosult tendenciáktól eltérő, azokkal párhuzamos stratégiát képviselt a pozsonyi főrabbi, a későbbi orthodoxia meghatározó alakjaként főművéről Chatam Szoferként ismerté vált, Schreiber Mózes (1762-1839), aki az újító tendenciáktól való elhatárolódása okán vált ismertté.
Löw Lipót főrabbi családja körében a dualizmus idején (OR-ZSE)
Löw és a Szofer család ugyanannak a modern jelenségnek eltérő megközelítését dolgozta ki. Löw Lipót programját jól tükrözik magyar nyelvű zsinagógai szónoklatai:
„Üdvözöljétek, izraeliták, hálás örömmel üdvözöljétek az új kor szellemét…”[1] „Valóban, atyámfiai, újat és nagyot alkotott az Isten a magyar hazában”[2]
– hangzott a felvilágosodás és a magyar nemzeteszme melletti állásfoglalás jegyében lelkesítő forradalmi beszéde.
Egy nemzedékkel korábban, Chatam Szofer a zsidóság Messiásvárására és evilági reményeire vonatkozóan az alábbiakat írta:
„Lehettek olyan korok a múltban, amikor részlegesen megváltást nyerhettünk volna [vagyis békét nyerünk volna a világ nemzeteivel, akiknek az árnyékában élünk], vagy akár részesülhettünk volna olyan megváltásban, amilyenben [atyáink részesültek] a második Szentély napjaiban; […] de értelmetlen lett volna, hiszen szent elődeink sohasem érték volna be kevesebbel, mint a teljes megváltás – még ha mi magunk megalkuvók lennénk is, és elfogadnánk a részlegeset. Izrael népének tehát érdemes hosszúra nyúló száműzetést elszenvednie, hogy végül a megváltás teljes legyen.”[3]
Schreiber Mózes arcképe régi pozsonyi metszet után (OR-ZSE)
Chatam Szofer szavai a Szentély pusztulásával szétszóródott zsidóság tradicionális önértelmezéséből eredtek. Mindkét Szentély pusztulását a kor zsidóságának vétkével, az adott nemzedék bűnével hozza kapcsolatba e tradicionális értelmezés. Az első Szentély a bálványimádás elterjedése miatt pusztult el, a másodikat pedig a belső viszályok, az egyetértés hiánya miatt kirótt büntetésként rombolhatták le a rómaiak. A Talmud a száműzetés három aspektusáról is szól: az Örökkévaló megeskettet a zsidóságot, hogy nem tér vissza a Szentföldre, és nem akarja újjáépíteni, valamint, hogy nem lázad a népek ellen, amelyek között száműzetésben él. A népeket viszont megeskette, hogy nem sanyargatják a zsidóságot annál jobban, amekkora sanyarúságot maga a száműzetés büntetése jelent. Ehhez a tradicionális modellhez kapcsolódik az az értelmezés, miszerint a népek részéről az esküszegés a messiási kor eljövetelét hozza közelebb.[4] A több nemzedékkel későbbi orthodox hírlapírói elit is a modern közép-európai nemzetállam és a zsidóság viszonylatában gyakran nyúlt vissza a hagyományláncolat premodern talmudi elveihez. A sokszor idézett helyek egyike: Dina de-Malchuta Dina – királyság törvénye törvény mindaddig, amíg a hatalom nem a zsidóság ellen lép fel. (bNedarim 28a) A másik hivatkozás pedig a szétszóratás modus vivendijét megteremtő fent említett három eskü (bKetubot 111a) volt. A modern nemzeteszméket és szimbolikus kísérőjelenségeiket a judaizmus hagyományos kereteivel kellett összeegyeztetni. A stadlanut intézménye és a koronás fő tisztelete bár része volt az európai zsidó közösségi hagyománynak, maga az intézményrendszer változott meg, amihez igazodni kellett. A premodern, társadalmon kívüli, Istentől legitimált uralkodó a modernitással belépett a társadalmi folyamatok terébe, a stadlan, a közösséget az uralkodói udvarnál képviselő, a külső keresztény társadalom szokásait és viszonyait jól ismerő közösségi szószóló szerepét betöltő személyek pedig mások lettek: császári és királyi udvari szállítók vagy a modern politikában járatos, tanult férfiak. A képviselet intézményessé tételének igénye pedig a modern állam felől is megfogalmazódott, ami új helyzetet teremtett a modernitás tekintetében megosztott zsidóság körében. A 19. század elején formálódó stratégiák, a zsidóság magyarországi emancipálását követően, az egységes felekezeti politikai képviselet céljából báró Eötvös József által összehívott 1868-69-es zsidó kongresszuson végbement szakadás után intézményesültek.
Galíciai Tóra-dísz a Habsburg Birodalom jelképével (OR-ZSE)
A felvilágosult abszolutista állami törekvésekre, a modernitás társadalmi és életmódbeli változásaira a zsidó közösségek különböző stratégiák mentén válaszoltak. Az orthodox zsidóság a kinyilatkozatásig visszavezetett vallási minták láncolata mentén kezelte a közösséget érintő új jelenségeket. A többségi társadalomhoz való viszonyulás modelljeit a vallási hagyomány, a történeti emlékezet és a mindenkori életvilág keretei határozták meg. A modern állam által életre hívott – hitközségek feletti – kongresszusi és orthodox szervezet nem csak a modern hatalmi politika alakulására volt hivatott reagálni, hanem a modern nemzeteszmével létrejött szekuláris „civil vallás” vagy szimbolikus politika diskurzusainak felekezeti-irányzati alakítója is volt. Amíg orthodox fórumokon a lojalitás és a belső autonómia hangsúlyozása a modernitás vallási közösségeket átalakító tendenciáival szembeni védekezés részét képezte, addig a kongresszusi irányzat a lojalitás és a nyelvi magyarosodás felmutatásával az emancipáció és a recepció eredményeit ért külső támadásokra válaszolt.
Zsidó családi naptár - neológ rabbi síremlékterve a két világháború között (OR-ZSE)
A modern nemzetállamok kiépülésével megjelent az igény az evilági nemzeti történelem szakralizálására és új közösségteremtő rítusok kiépítésére is. Ezek nyelvezetükben, szimbólumrendszerükben a széles körben elterjedt vallási ismeretekhez nyúltak. A szimbolikus politika, amit a vallásszociológia civil vallás vagy nemzetvallás névvel illet, a vallásgyakorlatra épült rá. A korábbi életvilágok kereteihez, a csoport belső modelljeihez ragaszkodó orthodoxia, valamint a felekezeti hagyományait mérsékelt reformnak alávető és a modern magyar nemzeteszmével azonosuló neológia esetében különösen jó vizsgálati terepet nyújt az a nemzetvallás, aminek országos alakítói a csoporton kívüli politikai elit. A zsidó felvilágosodással, majd a modern politikai polgári öntudat kialakulásával olyan jelenségek tűntek fel izraelita felekezeti kontextusban, mint a többségi modern asszimilatív nemzeteszményhez való igazodás, a nemzeti történelem nagy eseményeire reflektáló zsinagógai beszédek és a környezet szimbolikus politikájának a judaizmus keretei között történő adaptálása. A zsidó sajtó és vallási tárgyú művészet szintén reflektált ezekre a jelenségekre. Az állam és a hatalom jelképei tűntek fel szakrális tárgyakon, közösségi és családi emlékjeleken.
A világot aktívan átható, azt magyarázó Isten fokozatosan háttérbe szorult. A modernitás átalakító és célra terelő eszközei az egyént célozták meg. Az individuális szabadság és a meghatározott érdekek jegyében történő befolyásolás a polgári társadalmat meghatározó kettősség. Az individualista polgár világának középpontjában önmaga állt. Isten és a transzcendencia a polgári társadalomba két formában jelent meg: az egyén Istenhez való szubjektív, személyes viszonyaként és a személy mögött álló hagyomány részeként. A vallási hagyomány megőrzése nagymértékben formalizálódott, kiürült formában, illetve a transzcendenciával való személyes kapcsolatként maradt fenn. Új jelenségként az ateizmus kezdett teret hódítani. A vallás középkori és koraújkori társadalomban betöltött világmagyarázó, világösszefogó szerepét a modern társadalomban a politika vette át, összhangban a saját világának középpontjaként fellépő polgár világalakító tevékenységével. Az egyének identitásuk fő meghatározóját politikainak tekintik, a nemzethez tartozásban és a politikai irányzat megválasztásában ragadva meg azt.
Az 1867-es kiegyezés érvrendszerének kidolgozása során a korábban csupán referáló sajtó Budapesten is „eszmehirdetővé” vált. A tudatosan modernizáló zsidó irányzatok felekezeti sajtói ebben a társadalmi-kulturális közegben jöttek létre. Az izraelita sajtó a modern társadalmi kérdések újszerű fórumává vált, amely – réteglapokról lévén szó – a helyi középosztályok eltérő csoportigényeit artikulálta az adott lap mögött álló hírlapírói és kiadói elit olvasata szerint. A sajtót egyszerre tekinthető a változás manifesztálódásának és mechanizmusának a modernkori zsidóság köreiben. A zsidó élet megváltozott, a modern sajtó pedig a változás jelenségeinek megtárgyalását segítette. Ezáltal magának a változásnak is elősegítője volt, bármennyire is nem szerepelt ez a célkitűzései között. A sajtó a szimbolikus politika szimbolizációs folyamataihoz is teret szolgáltatott.
Osztrák zsidó patrióta jelvény
A blog írásai sajtóforrások, homíliák, emlékalbumok és emlékjelek tükrében vizsgálja a nemzetvallás különböző adaptációit, zsidó önmeghatározás útjai a magyarországi zsidóság körében.
[1] Lásd Hídvégi Máté: Löw Lipót beszédei. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.1999, p. 54.
[2] Lásd Hídvégi Máté: Löw Lipót beszédei. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.1999, p. 53.
[3] Szofer Mózes: Torat Mose (Pozsony, 1879), 1:36. Lásd még Derasot (Kolozsvár, 1919), 2:355. idézi: Ravitzky, Aviézer: A kinyilatkoztatott vég és a zsidó állam. Messianizmus, cionizmus és vallási radikalizmus Izraelben. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011, p. 20.
[4] bKetubot 111a. Az értelmezés ortodox sajtóban konkrét, legrészletesebb megjelenése: Orthodox Zsidó Újság 1939. máj. 20./ 2. Fischer Fülöp sárospataki főrabbi: Sovüajsz, 5699 – ’A három eskü’.
