Hogyan vigadtak anno?

2015. december 31. 16:41 - Glaesser

Mulatságok a Monarchiában Jókai és Mélyacsai nyomán

A monografikus leírások, illemtankönyvek, valamint az előre megírt vagy utólag közreadott pohárköszöntő gyűjtemények azt a világot tükrözték, amelyet szerzőik ideálisnak tartottak. Általuk azt ismerhetjük meg, hogyan gondolkodtak a Monarchia társadalmáról és abban elfoglalt helyükről.

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben szerkesztőjeként Jókai Mór a főváros közlakomáit és mulatságait így jellemezte.

Budapest közönsége híres a vendégszeretetéről. Minden nemzetbeli celebritást, ki a magyar fővárost meglátogatja, a legszívesebb előzékenységgel fogadnak itt. Külföldi írók és művészek, költők és tudósok, hygiéniai, ornithológiai, statisztikai és más tudományos kongresszusok minden nemzetbeli tagjai, stb. egyenlő testvéries fogadtatásban részesülnek; bárhová mennek, ünnepeltetnek; tiszteletükre díszlakomákat rendeznek, s azokon a magyarok az idegeneket saját nyelvükön köszöntik föl, míg az idegen hálából viszont magyar szavakban rögtönöz viszonzást.

Általában a díszlakomák rendezésében Budapest kiváló helyen áll. Nincs nevezetes esemény, örömhír, író, színész, közhivatalnok jubileuma, hogy az lakoma nélkül lefolyjon, s ha országos csapás jön: árvíz, tűzveszélyek, vagy külföldi nagy szerencsétlenség, földrengés, hajóelsüllyedés: akkor meg a szenvedők fölsegélésére rendeznek itt hangversenyt, tombolát, hölgybazárt, s ennek a vége is díszlakoma. S ezeknek a becsét a pohárköszöntők sora határozza meg, miben hazánkfiai valódi virtuózok. Oly emberek, akik máskor hallgatagok, pohárköszöntéskor Demosthenesekké válnak; komoly férfiak ajkáról szikrázik a humor; a vége a toastnak a vendégsereg üdvriadalában vész el.

Mélyacsai pohárköszöntőkről írott könyvében az alábbi tanácsokkal látja el vigasságokra készülődő olvasóit.

Az emberélet fordulóinak szűk családi, rokoni körben ünnepelt eseményeitől, a közélet alkalmain át a nemzeti ünnepek pohárköszöntőiig számos példát hoz.

A mulatságok között említi Jókai a főváros báljait is.

A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony céllal vannak összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (ahol senki sem visel calicot-t) és álarcos bálok (ahol senki sem visel álarcot). Ezekben mindenki megjelenhet, aki elegánsul van öltözve. Vannak aztán végre a nagy közönség számára rendezett álarcos bálok, ahol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenül megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vígadó termeiben tartatnak.

A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű táncvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva. [...]

Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prím hegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos, meg egy cimbalmos
– s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigány bandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; a mellett többféle királyhymnuszt, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczi-indulót és a Marseillaiset; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímásnak egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékük. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. A mellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házi gazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetében valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja. A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott; pap és ügyvéd is vált közülök. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon.