A modern magyar nemzeteszme formálódó szimbolikus politikáját – 1848-49 eseményeiben megjelenő jelképeken túl – a tömeges véleménynyilvánítás jelképes eszközzé váló közjogi temetésekhez köti a történeti kutatás.[1] Ezek sorát Széchenyi István elhunyta nyitotta, amelyről a szegedi zsidó hitközség is „gyászünnep” keretében emlékezett meg Löw Lipót főrabbi vezetésével.[2] Löw Burger Zsigmond szegedi nyomdájában még az évben Sámuel próféta és Széchenyi István történelmi párhuzamaként kiadta a beszédét.

Löw Immánuel a szószéken (MILEV)

Löw Lipót fia, Löw Immánuel Száz beszédében a hazáról szóló homíliák sorában többek között II. Rákóczi Ferencről, Széchenyi Istvánról, Deák Ferencről, Eötvös Józsefről, Tisza Kálmánról, Tisza Lajosról, Kossuth Lajosról, Görgey Arthurról, Vörösmarty Mihályról, Arany Jánosról, Petőfi Sándorról, Jókai Mórról és Mikszáth Kálmánról emlékezett meg. Miként adaptálta a neológ izraelita felekezet a modern magyar nemzeti kultuszokat?

Alagút  a budai királyi vár alatt (Milleniumi-album)

A hatalom és közösség premodern és modern viszonya alapjaiban tért el. A modernitás átalakító és célra terelő eszközei az egyént célozták meg. Az individuális szabadság és a meghatározott érdekek jegyében történő befolyásolás a polgári társadalmat meghatározó kettőssége. Az individualista polgár világának középpontjában önmaga állt. Ebbe Isten és a transzcendencia két formában fért bele: az egyén Istenhez való szubjektív, személyes viszonyaként és a személy mögött álló hagyomány részeként. A világot aktívan átható, azt magyarázó Isten fokozatos háttérbe szorulásával, a vallás főleg a fenti két formában jelent meg. A vallási hagyomány megőrzése pedig nagymértékben formalizálódott, kiürült formában, illetve a transzcendenciával való személyes kapcsolatként maradt fenn. Új jelenségként az ateizmus kezdett teret hódítani. A vallás középkori és koraújkori társadalomban betöltött világmagyarázó, világösszefogó szerepét a modern társadalomban a politika vette át, összhangban a saját világának középpontjaként fellépő polgár világalakító tevékenységével. Az egyének identitásuk fő meghatározóját politikainak tekintik, a nemzethez tartozásban és a politikai irányzat megválasztásában ragadva meg azt.[3]

Kossuth Lajos gyászmenete a fővárosban (Kossuth-album)

Löw Immánuel főrabbiként közösségi vezető volt, ugyanakkor a nagypolgárság életvilága határozta meg. A közjogi vita szimbolikus alakjai és a magyar nemzeti irodalmi kultuszok kedvelt kortárs írói – a szimbolikus politika világi formálói – sorra megjelentek a homíliáiban. Beszédei viszont a középrétegek kultuszértelmezéseinek izraelita felekezeti adaptációit adták.

Rákóczi Ferenc gyászmenete a fővárosban (Vasárnapi Újság)

Löw beszédet mondott a Rákóczi hamvak hazahozatalakor. 1906-ban a zarándokvonat Szegeden is megállt. Rákócziról – az utolsó nemzeti fejedelemről – a „legnemesebb magyar”-ként, a „legmagyarabb nemes”-ként szólt. A hazatérő fejedelmet a Szent Koronával állította párhuzamba.

„Mert ha a szent korona jelképe a magyar nemzet álladalom-alkotó erejének, úgy Rákóczi neve jelképe a magyar álladalom nemzetalkotó erejének.”[4]

A Rákóczi-kultusz szerepkijelölését az 1848-49-es forradalom határozta meg. A fejedelem alakjához már ekkor a szabadság fogalmát társították, ugyanakkor a modern, 19. század közepi nemzeteszme koncepcióit és törekvéseit vetítették vissza általa egy 200 évvel korábbi rendi-vallási struktúrára.

A Rákóczi-hamvakat szállító "zarándokvonat" (Vasárnapi Újság)

Ezáltal az idők lényegi azonosságának, a „kurucz kor” és a dualizmus azonosításának, valamint Rákóczi és Kossuth szimbolikus azonosításának legitimációját teremtették meg.[5] Ez a kiegyezést követő 50 év során a magyar társadalom kulcskérdését képező közjogi vitában értelmezendő. Amíg az 1867-es „közösügyes” kiegyezést Deák Ferenc és a Monarchia léte mellett állást foglaló 67-es Párt az 1848-as tavaszi törvények alapjain állva a magyar rendi politikai tradíció hagyományaira építette, addig az emigrációban élő Kossuth Lajos modern nemzeti fogalmak mentén támadta azt,[6] szimbolikus politikai legitimációját a dualisztikus rendi unió – az Osztrák Magyar Monarchia – és Ferenc József uralkodói személyének tagadásából merítette.[7] Rákóczi személye az utolsó nemzeti fejedelemként és hazafiként – Kossuthoz hasonlóan – a magyar szimbolikus politika kikezdhetetlen alakjává vált.[8]

Kossuth Lajos mauzóleuma (Kossuth-album) 

Löw Immánuel Rákóczi kultuszában a modern magyar nemezt és a zsidóság párhuzamait vélte fellelni. A Rákóczi és Zrínyi család cseh és horvát gyökereit a nemzettel való azonosulás és a származás különválasztásaként mutatta be.

„Ez az első nagy tanúság e mai nemzeti ünnepen: a nemzet hű fiává nem a származás avat, hanem a szárnyaló lelkesedés a nemzet ügyéért, nem a fajrokonság, hanem a fordulatlan rokonérzés, nem a családfa, hanem a csatlakozó önfeláldozás, nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése!”[9]

A historizáló esemény, a múltbéli, meg nem történt fejedelmi temetés jelenbe hozatala, a múltbéli „mulasztás” jóvátétele volt. Löw értelmezésében a kiegyezés megpecsételése is.

„II. Rákóczi Ferenc a fejedelem, és I. József, a király, nem tudtak megbékülni, de a király, akiben a kettő neve egyesül, benne kiengesztelődik a kettőnek emlékezete s királyi szó pecsételi meg a kiengesztelődés művét.”[10]

Rákóczi gyászmenete (Vasárnapi Újság)

Löw Immánuel Rákóczi-értelmezésében eltért mind a függetlenségi párt „kurucos” értelmezéseitől, mind pedig a fővárosi zsidó sajtó zsidósághoz kötődő életrajzi elemeket kereső stratégiájától. Míg Rákóczi a nemzetet egyesítő jelkép volt Löw számára, addig Széchenyi gyásza a zsidóság nemzeti elköteleződésének és nagyvonalúságának jelképe. Atyjára utalva írta:

„Sámuel prófétával ragyogó történeti párhuzamban mutatta be e szószék beszédes ajka a nagy honfiút*. Hazafias érzület és nem szűk felekezeti felfogás vezérelte a gyászoló zsidóságot. Széchenyi nem tartozott az ő egyenjogúsításának előharcosai közé. Azt hitte, hogy a hűség a fajtához az első, míg a szabadelvűség a nemzetiség rovására történik s a kedvezés csorba a nemzetre nézve**.”[11]

Löw beszédeiben Széchenyi és Kossuth két eltérő korszak jelölője.

„Testvéri lánccá a magyar társadalom még ma sem alakult, de azért Széchenyi mégis berekesztette, mégis bezárta a középkort, Kossuth mégis megnyitotta az újkor kapuit.”[12]

A hetiszakasz szentírási igéit (5Móz 28,26) Kossuth szegedi piactéri szobrának avatásakor életére vonatkoztatta.

„Éjjel-nappal el nem alszik, el nem alszik a fény, amelyet Kossuth emlékére gyújtunk. Lángözönben úszik szobra odakünn a város piacán.”[13]

Beszédeiben a szentírási párhuzamok mellett Löw közelmúltjának magyar történelme, a család nemzedéki emlékezet elevenedik meg.

Gróf Apponyi Albert katolikus gyászhíre (Szilárdffy-gyűjtemény)

Löw gyászbeszéde Apponyi felett (SZZSH Könyvtára)

Az emlékező beszédek alanyai kortársak, személyesen ismert alakjai a magyar történelemnek. Mózes alakjához hasonlatosként méltatta az e világból távozó Apponyit, „aki gyűlölte a szélsőségeket”, „úgy a csendes, mint a lármás zsidófalásnak ellensége” volt, s „a királyság trónálló híve”.[14] Az elvárás soraival kormányzói jubileumán köszöntötte Horthy Miklóst is, beszéde végén 1920-as meghurcoltatására utalva.[15]

Rákóczi-hamvak Orsovánál (képeslaprészlet)

Löw Immánuel hazafias zsinagógai beszédeiben korának társadalmáról nyújt kortárs felekezeti olvasatot, a judaizmus hagyományaira lefordítva és családi emlékeivel, személyes tapasztalataival átszőve jeleníti meg a modern magyar nemzeteszme szimbolikus politikáját. Löw műveltsége, neveltetése a dualizmus középrétegeinek világában gyökerezett, homíliáiban az emancipált és polgárosult zsidóság értelmezéseit fogalmazta meg. Bár családja érintett volt a vesztes forradalom utáni megtorlásban, a kiegyezés elvi alapjain állt. A két világháború között pedig a monarchia nosztalgikus világába tekintett vissza. A Szentírás hetiszakaszaihoz, a prófétai szövegekhez, a zsoltárokhoz és a zsidó hagyományhoz visszanyúlva kísérelt meg lényegi azonosságokat tolmácsolni hívei számára a közössége jelene és a zsidóság múltja között.

Szecessziós angyal Kossuth Lajos mauzóleumában (Kossuth-album)

Irodalom

Andrássy Gyula

1914    A száműzött Rákóczi. Olcsó könyvtár, Franklin-Társulat, Budapest.

Gerő András

2004    Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. Eötvös Kiadó – PolgART Kiadó, Budapest.

Hídvégi Máté

1996    A Löw-per, Múlt és Jövő 1996/3. 85-96.

1999    Löw Lipót beszédei. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor

2007    Túlélési stratégiák Társadalmi adaptációs módok. Kossuth Kiadó, Szekszárd.

Löw Immánuel

1923    Száz beszéd, 1900-1922. Schwarz Jenő kiadása, Szeged.

Péter László

2004    Löw Immánuel és Móra Ferenc, Tiszatáj 2004 július. 84-91.

Péter László

2004    Ország és királya a hatvanhetes kiegyezésben. In: Cieger András (szerk.): Kiegyezés. Osiris, Budapest. 546-584.

[1] Lakner 1993

[2] Lásd Hidvégi 1999. 87-94.

[3] Kapitány–Kapitány 2007. 383-384.

[4] Löw 1923. 41.

[5] Vö. Gerő 2004

[6] Péter 2004. 560-576.

[7] Gerő 2004. 56-57.

[8] Vö. gróf Andrássy Gyula Szekfű Gyula Rákóczi-értelmezésére adott „válaszával”. Andrássy 1914.

[9] Löw 1923. 34-35.

[10] Löw 1923. 36.

* Löw Lipót: Zsinagógai beszédek 147.

** Széchenyi II., 388.

[11] Löw 1923. 49.

[12] Löw 1923. 78.

[13] Löw 1923. 80.

[14] Löw 1939. 441, 444.

[15] Löw 1939. 439-440. A Löw-perről lásd: Hidvégi 1996; Péter 2004