Egyenlőség neológ izraelita hetilap rovatcíme 1937-ben

„De a magyar orthodox zsidóságnak nemcsak külpolitikai Trianonja van, ahol kivánjuk az ujabb határ megrajzolását és igy közvetve a megerősödést. A magyar orthodoxiának van egy belpolitikai Trianonja is, mely nem függ a nagyhatalmak és nagyköveti tanácsok jóvoltától.” 

(Zsidó Újság 1927. aug. 5., 5. Schik Mór (Wien): Magyar és orthodox Trianon – Illetékes köreink különös figyelmébe)

Trianon kérdése és közhelye áthatotta a két világháború közötti társadalmat, ennek hatása pedig érezhető volt a különböző zsidó közösségekben is. Az országhatárok kérdését revideáló törekvések lecsapódtak a zsidó hetilapok közbeszédében is. A neológ, a cionista és az orthodox zsidó hírlapítók eltérően viszonyultak az 1920-as határváltozáshoz. Az állami politika kérdésein túl Trianont elkezdték jelképként is használni közösségi ügyek megtárgyalására és tolmácsolására a szélesebb társadalom felé. Általában a határváltozások okozta közösségi problémák fonódtak össze a revíziós politika jelképével.

Azt tekintjük át, hogy az új a határok milyen tényleges és tudati határokat jelentettek. A közösségek mindennapi gyakorlatában hogyan jelentek meg a politikai határok? Ennek keretében milyen jelképekkel, képzetekkel éltek, ezek miként épültek rá a dualizmus kori önmeghatározás reprezentációira?

A határok kérdéséről szóló kultuszok a szimbolikus politika megnyilvánulásának tekinthetők. Ezt pedig az első világháború utáni társadalmi és politikai kontextus határozta meg. A politikai kultuszok jelképeikben, rítusaikban és változó jelentéseikben ráépültek az első világháború előtti szimbolikus politika bevett gyakorlataira: beépítették azokat vagy szembehelyezkedtek velük. A nemzeti kultuszokat a társadalmat alkotó egyes csoportok saját képükre formálhatták, sajátos többletjelentéseket adhattak nekik.

A társadalmi változások iránya azok számára válik legkevésbé észlelhetővé, akik részesei azoknak. Felmerül kérdésként, hogy mennyiben észlelték a két világháború közötti zsidó csoportok ezeket. A társadalmon belüli csoporthatárok eltolódásai, átjárhatóságuk változásai szintén ilyen problémának tekinthető.

A külső csoporthatárok szempontjából a korszak politikai diskurzusaira vonatkozó két fontos fogalom: az asszimialtív és az származási alapú nemzetkoncepció. Amíg az előbbi az Osztrák-Magyar Monarchia időszakát jellemezte, és a nemzethet tartozás kritériumait az elsajátítható kultúrában szabta meg, addig az utóbbi a Horthy-korszakban a beleszületés mentén vonta meg a határokat. A nemzetkoncepció fővonalának változására vonatkozóan igen árnyalt volt a zsidóságon belüli irányzatok válasza.

Az első világháború után a magyar véleményformáló elit zsidósággal kapcsolatos nemzeti stratégiája megváltozott. A korábbi asszimilatív nemzetkoncepciót az etnicista stratégia váltotta fel. A nemzetkoncepció megváltozását az 1920:XXV. törvénycikken keresztül lehet a legjobban szemléltetni. A numerus clausus néven ismert törvény a felsőoktatásba való bejutást szabályozta az adott nemzetiség vagy népfaj számarányának megfelelően. A törvényt a jogalkotó a korábbi magyar nemzetfelfogással ellentétben – mely a magyarországi zsidóságot a magyar nemzet részének tekintette – a zsidókra is alkalmazni szánta.

„A nemzetgyűlés eldöntötte, hogy faj vagyunk…” (Egyenlőség 1920. szept. 25., 1. Elvégeztetett…)

– értékelte a zsidósággal kapcsolatos új hivatalos álláspontot az Egyenlőség a törvény megszavazásakor.

Nagy-Magyarország és Magyar Hiszekegy a Kozma utcai neológ izraelita temetőben

A numerus clausus törvény megszületésekor a cionista mozgalom lapjaként megjelenő Zsidó Szemle keserűen bár, de a saját álláspontját látta beigazolódni. A magyar nemzetstratégia megváltoztával pedig az „asszimiláns” zsidó, tehát a neológ stratégia csődjére mutattak rá, és okolták a kongresszusi elitet, hogy mereven, sőt ellenségesen utasították el még a zsidó nemzetiség létezését is. A cionisták szerint azonban a zsidó nemzeti gondolat elterjedésének nem külső törvény által, kényszerből kell fakadnia.

„A lényegen azonban ez mit sem változtat, mert úgy a népfaj, mint a nemzetiség fogalma szakítást jelent a felekezeti platformmal s most már törvény szerint sincsenek izraelita vallású magyarok. Hogy pedig a zsidó nemzetiséget, mint becsületsértést lehetett nálunk alkalmazni, ennek kizárólagos okai az asszimiláns zsidóság azon rétegei és főleg a hazai zsidóság hivatalos vezetői, akik akkor is csökönyös ellenállást és félelmet tanúsítottak a zsidó nemzeti gondolattal szemben, midőn ez diadalmasan meghódította a világnak úgyszólván az egész zsidóságát. (…) a zsidó nemzeti gondolatnak azon az úton kell Magyarország zsidóságán is diadalmaskodnia, mint a világ zsidóságán: a zsidó szíveken keresztül.”

(Zsidó Szemle 1920. okt. 8., 3-4. Dr. s.l: Tehát zsidó nemzetiség)

Propaganda térkép Légrády Ottó: Justice for Hungary! című albumában

A belső csoporthatárok kérdését az első világháború végét kísérő területcsökkenés határozta meg. Az ország jelentős részének elcsatolása következtében megváltozott az irányzatok egymáshoz viszonyított aránya. Az orthodoxia nemcsak arányában, de befolyásában is jelentősen csökkent. A domináns helyzetbe került neológ zsidóságot nemzeti-felekezeti stratégiája szempontjából – amit világháború idején és utána is következetesen képviselt – a legnagyobb kihívás a cionizmus felől érte. A cionista mozgalom, mely a korábban a zsidó társadalmon belül periférikus közösség volt, a világháborút követően jelentősen növelte befolyás. Ez egyrészt köszönhető volt a mozgalom kétségtelen sikereinek Palesztinában, másrészt a háborút követő magyarországi antiszemita jelenségeknek. Ezért a neológ sajtó, az antiszemita jelenségek mellett, a leghatározottabban a cionista irányzattal szemben lépett fel, azzal vádolva őket, hogy az általuk propagált „zsidó nacionalizmus” az új kurzus antiszemitáinak szolgál érvül. Az Egyenlőség a cionista mozgalmat támadta. Ehhez legitimációt sok esetben a már veszélyes ellenfélnek nem tekintett orthodoxiára, illetve annak sajtójára hivatkozva keresett.

A cionista és a neológ stratégia közötti fontos ütközőpont a határokon túli zsidó közösségek kérdése volt. Ezeken a területeken a cionisták zsidó nemzeti szerveződéseket hoztak létre. A cionisták már 1918-ban azzal érveltek, hogy a nemzetiségi, később elcsatolt területeken, a zsidók az ottani többségi társadalomba fognak integrálódni. Ennek a magyar szempontból kedvezőtlen helyzetnek a kialakulását úgy lehetne megakadályozni, hogy ha a zsidók saját nemzetiségi szerveződéseket hoznának létre, így nem növelnék a magyarokkal szemben álló nemzetiségek számát.

„Nemzetiségi területeken a zsidók nagy része, különösen a vallási formákat be nem tartó intelligensebb rétege – mondjuk ki egész nyíltan – pár év alatt teljesen asszimilálódik környezetéhez s így elveszett a magyarság részére. A történelmi idők sora hozza magával, hogy a kormány ezt belátva semlegesítse a zsidókat, mert csak így maradhatnak az egész állam területén a magyar népnek bajtársai. Ez a neutralizálás csak úgy lehetséges, ha a kormány elrendeli a magyarországi zsidóságnak nemzeti szervezését s így az új rend értelmében felruházza őket a nacionális kisebbségek jogaival az oktatás, közigazgatás, politikai képviselet terén.”

(Zsidó Szemle 1918. nov. 8., 6-7. A Magyarországi Cionista Szervezet Intéző Bizottsága: A Magyar Nemzeti Tanácshoz)

Ez a törekvés később az impériumváltás után az utódállamok kormányzatainál talált támogatásra. Az utódállamok vezetésének a célja az volt, hogy korábban a magyarok közé sorolt zsidó tömegek leválasztásával csökkentsék a magyarok számarányát az elcsatolt területeken. A neológ elit viszont attól tartott, hogy a cionisták nemzeti törekvései, a zsidó csoportstratégiák között differenciálni nem tudó magyar közvélemény körében tovább rontja a zsidók megítélését.

Az orthodoxia értelmezési kerete teljesen eltért a neológiáétól és a cionista mozgalométól. A lap országos orthodox zsidó kérdésekkel foglalkozott, elsősorban mégis a budapesti orthodox középosztály szemléletét tükrözte. A határok hatása közvetlenül már a lap újraindulásában megjelent. A jüdisch-deutsch olvasótábor az utódállamokhoz került. A lap emiatt hamar magyar nyelvre váltott. A határok és a magyar szimbolikus politika megjelenítése csak az orthodoxia szemléletén keresztül érthető meg. Nem a hagyományokat kívánta a modern jelenségekhez igazítani. A modern jelenségeket illesztette a hagyomány láncolatába. Ezek közül is csak azokat, amelyek összeegyeztethetőek voltak a vallási hagyománnyal. A sajtó pedig programként politikamentességet és hitéleti reneszánszot hirdetett.

„Mi zsidók állami életünk elvesztése óta saját nemzeti politikát nem folytathatunk, nekünk a diaszpórában csak egy politikánk lehet, szent tanunk és azokat védőgátként övező hagyományaink művelési politikája.”

(Orthodox Zsidó Újság 1942. máj. 20., 1. Korein Dezső: Szináj örök törvényei)

A keresztény hitéleti megújulás közhelyeihez hasonlóan Magyarországra erkölcsi süllyedésben lévő társadalomként tekintettek a hitbuzgalom cikkírói. A vallásosság elmélyítésével ezt az „erkölcsi romlást” kívánták az orthodox izraelita hitfelekezeten kívül tartani. Az erkölcsi értékek csökkenése

„a világháboru befejeztével mindenütt előállott, amelyet helyes irányitással a jövőre nézve okvetlen meg kellene gátolni, ha a rég bevált társadalmi erényeket, szokásokat és felfogásokat ismét érvényre juttatni óhajtjuk.

(Zsidó Újság 1926. júl. 9., 8-9. Ifjúságunk cimére – Háromheti refleksziók)

– írta a lap.

A zsidóság magyar társadalomból való kiszorítására, egzisztenciájának romlására – talmudi értelmezéseket követve – a neológ és cionista szekularizálódásért kirótt isteni büntetésként tekintettek. A határok kérdése ebben az összefüggésben vetődött fel. A modernitás szekuláris világa és kibontakozó tömegtársadalma a „külvilág árvizveszedelmének sodra”-ként jelent meg. Az ezt alapul vevő orthodox program összhangban állt a korszak vallás- és neveléspolitikája szabta kerettel egyaránt.

„A kiméletlen pénzhajsza, a romboló élvezetvágy, a tagadásra, kételkedésre és léhaságra beállitott életfelfogás, a materializmus a zsidóság ősi falait egyre ostromolja. Szükség van a gátak megerősitésére.”

(Zsidó Újság 1926. jan. 1., 1.Árvízvédelem és gátépítés – Reflexiók a budapesti „Machzike Hádász” felélesztéséhez) – szólt a hitbuzgalom programja.

A hitbuzgalom egyfelől a külvilág modern szekuláris tendenciái ellen védőgátak emelését szorgalmazta. Ezek egyben határok is voltak, az orthodoxia befelé fordulásának külvilágtól védelmet nyújtó határai.

„A magyar állam költségvetésében igen tekintélyes összeg van beállitva tudósoknak, tudósjelölteknek és tehetségeknek ösztöndijakkal való ellátása céljára. (…) Nem arra gondolunk, hogy a sok száz név között még a numerus clausus arányában sem fordul elő zsidó. (…) Az állam hatalmas eszközeivel nem versenyezhetünk és igy gyermekeinket csak belsőleg, lelkileg edzhetjük meg a küzdelemre (…) A zsidó vallás erőforrásából kell meritenünk gyermekeink acélfürdőjét. És azt, amit minden orthodox tud, hogy a Tórához és a tradiciókhoz való hüség legjobban segiti át az embert az élet nehézségein, azt tudomásul kell vennie minden neológ zsidónak is…”

(Zsidó Újság 1929. júl. 12., 1. Ösztöndijak hullása idején.)

– írta az összzsidóságban gondolkodó vezércikk.

Ugyanezek a határok viszont másfelől éppen nyitást jelentettek az új és modern jelenségek felhasználása felé. Az új eszközök bevonását a modern tendenciák mellett az országhatárok és a társadalmi csoportok közötti határok változásával indokolták meg. Ennek szellemében a sajtó egyik vezércikke ekképp fogalmazott Dina, Jákob lányának történetére utalva:

„a háború nagy eltolódást jelent különösen az ifjúság lelkében. (…) >>Amig hozzátartozói a bész-hamidrosban ültek, ő [értsd Dina – G.N.] elvegyült a külvilágban.<< – E megjegyzés vonatkozik az orthodoxia nagy rétegére is, amelyet már nem lehet kizárólag a bész-hamidrosból kormányozni.”

(Zsidó Újság 1926. jan. 1., 1. Árvizveszedelem és gátépités. – Reflexiók a budapesti „Machzike Hádász” felélesztéséhez)

A neológ elit az első világháború lezárásával kialakult helyzetet átmenetinek és az összeomlás következményének tekintette. Az ideiglenesség reményéből kiindulva a neológ elit a 19. században kialakított intézményi stratégiát változatlanul hagyta, és továbbra is a magyar nemzeti keretek között határozta meg magát. A magyar zsidóknak a magyar nemzet és a magyar állam iránti állandó és megtörhetetlen hűségének az Egyenlőség többször hangot adott.

„A magyar államnak jó és hű polgárai, a magyar nemzetnek becsületes és hazafiasan gondolkodó fiai voltunk eddig mindig, akarunk és fogunk minden körülmények között a jövőben is maradni. Magyarságunkat nem engedjük elvenni. Drága és szent ez nekünk és a mi magyar nemzeti lelkiismeretünk épp oly sérthetetlen előttünk, mint zsidó vallásos lelkiismeretünk.”

(Egyenlőség 1920. júl. 31./ 3. Mi történjék a magyarországi zsidókkal?)

A neológ zsidóság bár azonosult a trianoni békediktátum feletti nemzeti fájdalommal, viszont a területi revízió kérdését a numerus clausus néven ismert szegregációs törvénynek az eltörlésével kapcsolta össze:

„igazságot Magyarországnak és igazságot a magyar zsidóknak” (Egyenlőség 1933. febr. 11., 4-6. Felekezet és politika)

– írta az Egyenlőség 1933-ban.

A magyar zsidóság nemzethűségét bizonyítandó az Egyenlőség az új határok által elszakított nemzetrészek magyar önazonosságának megőrzésében játszott helyi zsidók szerepét emelte ki. Sérelmezték viszont, hogy miközben a béketárgyalásokon, illetve a nemzetközi viszonylatban általában az elcsatolt területek magyar zsidóit – a magyar népesség arányát növelendő – a magyar politikai elit magyarként tartja számon, addig Magyarországon a zsidókat kitaszították a magyar nemzet közösségéből.

„Tehát 1920 elején Neuillyben a zsidók nem is zsidók voltak, hanem magyarok. Tehát kilenc hónappal ezelőtt a zsidók még kiváló írókat, tudósokat művészeket adtak a magyarságnak (…) az egész művelt világgal szemben tehát úgy állította oda Ön a magyarországi zsidóságot, mint a történelmi magyar nemzet szerves részét (…) Hogyan lehet az, – fogják Öntől kérdezni azok a diplomaták, akiket egész tudományos arzenállal igyekezett meggyőzni a magyar zsidók nemzeti tudományos, irodalmi és művészeti érdemeiről, magyarságukról, fajmentességükről, csupán felekezeti különállásukról, – hogy ezek a zsidók  most egyszeriben >>nemzetiség<<-nek deklaráltatnak egy törvényben, amely a >>zsidó nemzetiségnek<< az ország lakosságához való arányban engedi meg csupán az egyetemekre való bejutást?”

(Egyenlőség 1920. november 13./ 6-7. Molnár Jenő: Trianontól – a numerus claususig)

– tette fel kérdéseit Molnár Jenő cikke gróf Teleki Pálnak.

A határon túl született nemzeti nagyok Légrády Ottó: Justice for Hungary! című albumában

A Horthy-korszak Magyarországához való lojalitás mellett a trianoni országvesztés és az antiszemita jelenségek ellenpéldájaként jelent meg a neológ sajtóban a dualista Magyarország képe. Ez a nosztalgia a dinasztia és az elpusztult Monarchia iránti sóvárgásban nyilvánult meg. Ebben az összefüggésben szerepelt a régi Magyarország, a dinasztia és a hozzá hűséges magyar zsidó. A Habsburg ház magyar ága szintén ennek a kornak a megjelenítője volt:

„…a legnagyobb hálával kell gondolnunk az öreg József főhercegre, akinek élete és működése amily áldásthozó volt hazánkra, éppúgy nemes szabadelvű, emberszerető gondolkodásával mindig támasza, védője volt a magyar zsidóknak. A zsidók megbecsülése egyik legszebb dísze volt a nagy nádor házának és ez a szép tradíció ékesíti azóta mindig utódainak a lelkét is.”

(Egyenlőség 1920. szept. 11., 7-9. Dr. Léderer Sándor: József nádor és családja)

Emléklap József főherceg halálára

Trianont, mint jelképet az orthodox izraelita hírlapítók is átértelmezték. Az országhatárok változása a dualizmus idején kiépített orthodox intézményrendszert szabdalta széjjel. A jelentős orthodox és chászid közösségek, valamint a fontos Talmud-iskolák az utódállamokhoz kerültek. A társadalmon belüli határvonalak eltolódását pedig a fővonalbeli magyar nemzetkoncepció megváltozása jelentette. Ezt a numerus claususnál, az utódállamokból itt rekedt zsidók állampolgárságának kérdésénél és az idegenrazziák értékelésénél hamar tudatosították az újságolvasókban. A válasz az orthodoxia hitközségekbe való visszavonulása és a vallási élet elmélyítése volt.

„Az orthodoxiának egész életprogramját fejezi ki a régi ige: >>Baj bachadorechó, chavi chim’at regá… – vonulj be szobáidba, várd be, amíg elvonul a vihar.<< [Babilóniai Talmud Szanhedrin 105b] Éppen ezért igen nagy szükségünk van a mai időben az olyan egyesülésre (…) amely célul tűzte ki a belső orthodox élet intenzivitását és a vallástörvénynek érvényre juttatását olyan területen, ahol esetleg mellőznék.

(Zsidó Újság 1934. márc. 19., 3. A „Machziké Hadosz” ügyében)

– írták a kelet-európai gyökerű Machziké Hadosz hitbuzgalmi egyletek újjáélesztésének hírei között.

Az országos orthodox képviselőség 1929. júniusában tartott ülésén – Hartstein Lajos (1855-?) ügyvezető alelnök kezdeményezésére – kimondta a magyarországi orthodox zsidóság csatlakozási szándékát a revíziós ligához. A sajtó a hazafiasság jeleként értelmezett határozat szövegét is közreadta:

„A magyarországi autonom orthodox izraelita hitfelekezet országos képviselősége, mint a magyar orthodox zsidóság törvényes képviselete: 1929. junius hó 26-iki ülésében örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy ünnepélyesen kinyilatkoztassa a magyar reviziós gondolat mielőbbi győzedelmében való rendithetetlen hitét. Az ideig-óráig elnyomott igazság fényessége immár szemlátomást megvilágositja az elméket és szánandóan megcsonkitott hazánk sorsa iránt lassan-lassan visszahóditja  az idegen szivek rokonszenvét és jóakaratát is. A Mindenható különös kegyelméből: már nekünk megadatott látni, hogy utban van [az] igazság. Az ennek győzelme érdekében való hathatós közremüködést: minden orthodox magyar zsidó legszentebb kötelességének és legboldogabb feladatának tekinti. Az Országos Képviselőség megbizza az Orthodox Izraelita Központi Iroda Elnökségét, hogy a Magyar Reviziós Ligához való egyidejü csatlakozásával: a magyar orthodoxiának ezt az ünnepélyes manifesztációját a Liga nagyérdemü Vezetőségének hozza tudomására.”

(Zsidó Újság 1929. jún. 28., 4. Az országos képviselőség ülése, Csatlakozás a Reviziós Ligához)

A szélsőséges irredentizmusról azonban az antiszemitizmussal azonos jelenségként írtak. Ezzel a vallásosságnak Trianon határai fölött is győzedelmeskedő példáit állították szembe. Támogatott szimbolikus politika a revizionizmus volt. A magyar Trianont egy orthodox Trianonnal állították párhuzamba. Blasz Herman az orthodox sajtóban a háború utáni orthodox ifjúság problémáit taglalva ezt emelte ki. Trianon

„a magyarországi zsidóságot új probléma elé állította és ennek élén elsősorban a jesiva kérdés állott. A trianoni határ következtében elvesztettük nagyobb jesiváinkat, a zsidóság eme fundamentumait és mentsvárait, a megmaradottak pedig az idők mostohasága következtében a legválságosabb helyzetbe jutottak.”

(Zsidó Újság 1925. okt. 16., 5. Tomché Jesivosz. – Irta: Blasz Herman)

A magyarországi orthodoxia kisebbségi sorba jutott a zsidóságon belül. Az első világháború előtt, az 1910-es népszámlálás szerint az ország zsidó lakosságának 51,9%-a tartozott az orthodoxiához. 1920-ban a békekötést követően ez 30,9%-ra csökkent. A zsidóságon belüli csoportok arányának változását és a neológ unifikációs törekvéseket szintén a határok és Trianon szimbólumával értelmezte az orthodox sajtó.

„A magyar orthodoxiának van egy belpolitikai Trianonja is (…) mely okvetlen megköveteli azt, hogy ujból megvonjuk a határvonalat (…) amely bennünket, orthodox zsidókat, vallásos tradicióink és tételes törvényeink megtartása érdekében, kell hogy elválasszon, a zsidóság azon részétől, amely szólamokban éli ki magát.”

(Zsidó Újság 1927. aug. 5., 5. Schik Mór (Wien): Magyar és orthodox Trianon – Illetékes köreink különös figyelmébe)

A történelmi magyar területek elvesztésével az orthodoxia is fontos vallásos hitközségeket veszített el. A két veszteség rendeződését egymáshoz kötötték, mindkettőt pedig Magyarország erkölcsi emelkedéséhez, vallásosságának elmélyüléséhez. Az orthodoxia erkölcsileg minden olyan egyházi vagy állami kezdeményezést támogatott, amely konzervatív erkölcsiségre és vallásosságra törekedett, és nem irányult a zsidóság ellen. A vallási keretek között átértelmezett revíziós törekvések közül az orthodox sajtóban jelentős visszhangra Lord Rothermere kezdeményezése talált. Az angol lapmogult – a csehszlovák revízióellenes propagandafogást átértelmezve – az orthodox sajtó a magyar ügyért harcoló zsidó származásúként mutatta be, a zsidóellenes szélsőséges irredenta véleményekkel szembehelyezkedve. A két világháború közötti közhangulat várakozásteljes helyzetében Lord Rothermere nemzetközi szerepének túlértékelése viszont néhány hónapig az orthodox sajtóra is jellemző volt.

„Uj nekünk ez a hang, a háborút követő szomorú idők után, mióta csak a győzők hallatták hangukat. Ha élt is bennünk a remény és a hit, hogy a szűk határok egyszer ujból kibővülnek, de amióta ily oldalról és helyről, halljuk a bennünk élő remények életrekeltését, megerősödik bennünk az a tudat, hogy ujból találkozik a nemzet törzse, a róla levágott tagokkal és eggyé forr abban a szent érzületben, melyet hazaszeretetnek nevezünk. A magyar zsidóság, amely búban és bánatban egybeforrott a magyar néppel, ennek a felkelő napnak a sugarai felé fordítja gondteljes fejét és ennek melegénél egyengeti meggémberedett tagjait. Mert a magyar zsidóság vágya is abban csúcsosodik ki, hogy területileg is egyesüljön, az elszakított országrészek zsidóságával.”

(Zsidó Újság 1927. aug. 5., 5. Schik Mór (Wien): Magyar és orthodox Trianon – Illetékes köreink különös figyelmébe)

– írták.

Laub László Fülöp festménye Lord Rothermere-ről

A Rothermere-kultusz részeként a lapmogulhoz érkezett küldemények és táviratok sorát gyarapította a balassagyarmati orthodox hitközség üdvözlő távirata is. Rothermere általa nyújtott segély pedig a szlovénszkói zsidóság lojalitásának kérdését vetette fel. Ugyanennek a segélyakciónak a sajtóvisszhangja ugyanakkor – a kurzus antiszemitizmusával ütköztetve – Lord Rothermere szerepét és tényleges befolyását is átértékelte.

A Szent István kultusz és az augusztus 20-i ünnepségek, valamint a Kárpát-medence történeti-gazdasági egységként való megjelenítése és oktatása egyaránt a revizionizmus integritáson alapuló felfogását jelenítették meg. Az orthodox sajtó mindkettőhöz a hagyomány láncolatának keretében kapcsolódott, alakította ki a vallásilag legitim viszonyulást. Ilyen értelemben közölt beszámolót a jeruzsálemi magyar kajlel istentiszteletéről az orthodox lap.

„A szent ereklyékkel és a magyar nemzeti lobogóval szépen diszitett templomban összegyültek a magyar Kólél tagjai és megható jelenet volt, amikor Sonnefeld rabbi, az ősz patriarcha a konzuli képviselők jelenlétében a nyitott frigyszekrény előtt fohászkodott a magyar haza és a magyar államfő üdveért és boldogságááért.”

(Zsidó Újság 1929. aug. 30., 4. Augusztus 20.-i ünnepély a jeruzsálemi magyar Kajlelnál – Sonnenfeld főrabbi héber ünnepi beszéde)

Sonnenfeld főrabbi egy szentföldi esketésen

A Szent István kultusz fogadtatása mögött meghúzódó elv az állam iránti lojalitás elve volt. Ehhez a kultuszhoz nem a keresztény értelmezés keretében kapcsolódtak, hanem a koronás fő és a modern államiság iránti vallási tiszteletadás alapján. Jól tükrözi ezt Ráv Joszéf Chájim Sonnenfeld (1848-1932) főrabbi ünnepi beszéde, aki a modern nemzeti kereteket a középkorra visszavetítve az államférfi elvárt kortárs portréját rajzolja meg az orthodox és chászid tagokat toborzó közösségben a magyar nagykövet előtt, burkoltan utalva a magyarországi zsidóság romló társadalmi helyzetére is.

„Hálaadó ünnepi i-tiszteletre jöttünk össze a magyar nemzeti ünnep napján, azon a napon, amelytől méltán datálódik a magyar állam megalapitása. Azon a napon, amelyen 930 évvel ezelőtt első István magyar király a történelem egyik legkiválóbb államférfia megkoronáztatott, az államfő, akinek hosszu és áldásos uralma alatt Magyarország az ígéret földjét jelentette a különböző vallások és nemzetiségek tagjai számára és a zsidó vallás hivői is tökéletes polgári és vallási szabadságot élveztek.”

(Zsidó Újság 1929. aug. 30., 4. Augusztus 20.-i ünnepély a jeruzsálemi magyar Kajlelnál – Sonnenfeld főrabbi héber ünnepi beszéde)

A határok módosítása mindhárom zsidó stratégia számára teljesen új helyzetet teremtett. Földrajzi, társadalmi határok módosultak, demográfiai és intézményi változásokat idézve elő. Ezek a változások a neológia esetében az irányzat relatív számarányának növekedésével jártak egy megváltozott nemzetkoncepció közepette, amelyet a sajtó által megjelenített stratégia átmeneti, anomáliaszerű állapotként értelmezett az „aranykor” visszatértének reményében. A neológ önmeghatározás és nemzetkoncepcióhoz való viszonyulás a korábbi állapotok védelmét szolgálta. A cionista mozgalom számára a változások a perifériális helyzetből való kilépést, a mozgalom jelentőségének megnövekedését és új az alternatívává válás lehetőségét hozta el, elsősorban a határon túlra került területeken. Az orthodoxia számára a változás számaránybeli csökkenést hozott, a jiddis és jüdisch-deutsch nyelvű közösségek elvesztését idézte elő, a határ pedig a vallási élet áthidalandó realitásává vált. A nemzetkoncepció és a társadalmi határok változását viszont – a cionista mozgalomhoz hasonlóan – saját stratégiájának igazolásaként értelmezte.

Glässer Norbert, Zima András: Unchangingness In Change: The Changed Self-image of Budapest Jewish Groups in the Interwar Years as a Result of the Changed Borders in the Carpathian Basin

ACTA ETHNOGRAPHICA HUNGARICA 56:(1) pp. 63-92. (2011)

http://www.akademiai.com/doi/abs/10.1556/AEthn.56.2011.1.7