Várjuk az érdeklődőket – találkozzunk februárban!

Részletek:

Várjuk az érdeklődőket – találkozzunk szeptemberben!

Egyetemkóstoló akció diákok számára:

Középiskolás diákok számára ingyenes az órák látogatása.

Az órák látogatása csak jelentkezési lap kitöltésével lehetséges!

Részletek:

http://www.arts.u-szeged.hu/bolcsesz-szabadegyetem/bsze-2019-osz/bolcsesz-szabadegyetem

Koronázási emlékek

Királykoronázás és patriotizmus a populáris kultúrában

A kiállítás koncepcióját összeállította:

Glässer Norbert – Maczó Ferenc – Mód László – Zima András

A tárlatot

az SZTE Klebelsberg Könyvtára, az MTA BTK TTI "Lendület" Szent Korona Kutatócsoportja, az SZTE-BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, a Budapesti Zsidó Hitközség és a Magyar Orthodox Izraelita Levéltár és Könyvtár gyűjteményeiből, valamint Bíró Ákos, Glässer Norbert és Szanka József magángyűjteményének

anyagából készítette:

Glässer Norbert – Maczó Ferenc – Mód László

 A kiállítást támogatta:

a Szegedért Alapítvány és a Solymossy Sándor Egyesület

 A kiállítást megalapozó kutatást az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport (03 217) és az MTA BTK TTI "Lendület" Szent Korona Kutatócsoport támogatása tette lehetővé.

Ferenc József császár és király 1916. november 21-én hunyt el. Károly trónörökös magyar királlyá koronázását még ebben az évben meg kívánták tartani. Az 1804-ben megalapított osztrák császári címhez semmilyen ceremónia nem kötődött, a trónörököst automatikusan megillette az uralkodó halála után. 1916. november 21-én Ferenc József halálakor, az új uralkodó Károly trónörökös lett. Magyarországon, a törvények értelmében csak a koronázással legitimálhatta hatalmát, amelyre 1916. december 30-án sor is került. A rendelkezésre álló rövid idő és a közjogi esemény jelentősége miatt a koronázás előkészítésére a politikai pártok létrehozták a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottságot. Az ünnepet az 1867-es koronázás mintájára, ugyanakkor a háború, az anyaghiány, a téli időjárás és az idő rövidsége miatt leegyszerűsítve tervezték meg. Az ünnepség összes helyszíne a Várban a koronázó templom és a királyi palota közötti területre korlátozódott. A koronázás iránti igény az uralkodópár legitimációja, az udvari reprezentáció, a propaganda mellett a közvélemény óhaján is kifejeződött. A magyar társadalom számára politikai állástól, társadalmi osztálytól, szereptől függetlenül magától értetődő volt a koronázás megtartása, mivel ez volt a legfontosabb közjogi cselekmény.

Ferenc Ferdinánd halálát követően Károly, mint trónörökös, egyre ismertebb és népszerűbb lett. A világháború csak fokozta az ifjú trónörökösbe és nejébe vetett bizalmat. Őszinte vallásosságuk, példás családi életük, a magyarság felé megnyilvánuló jóakaratú megértésük, a béke iránti elkötelezettségük mindinkább kitartásra ösztönzött. A háború befejezésének és a béke mielőbbi eljövetelének reményét látták a koronázásban, Károly személyében zálogát a békének, hiszen trónra léptekor kiadott proklamációjában ígéretet tett a háború mielőbbi befejezésére. Az ekkor születő „béke királya” kép nem azonos a birodalom elvesztése, illetve 1922-ben bekövetkezett halála utáni „béke királya”, a mártír sorsú uralkodó képével. Utóbbi kialakulására erős hatással volt a vallási, a népeiért életét adó, önfeláldozó uralkodó képe. Uralkodása kezdetén mindinkább a hősi, katonai ideál, a békére törekvő, a hazáját mindenáron megvédő vezető képe bontakozott ki. A hazáját mindenáron megvédő, megmentő szerepkör legitimációját az alattvalók világképében csak erősítette a Szent Korona és az általa való koronázás szakrális jelentősége, amely azonban nemcsak Károly, hanem Zita személyére – lévén, hogy őt is megkoronázták – is vonatkozott. A köznép világképében a koronázás elsősorban vallásinak, és csak másodsorban számított közjogi cselekménynek, ebből adódóan mennyei pártfogást kértek a trónörökös párra a nekik küldött üdvözletükben vagy az értük szóló hódoló imáikban. A közvélemény, az uralkodópár felé megnyilvánuló tisztelet, kultusz elsődleges véleményformáló és értékalakító közvetítői a korabeli nyomtatott sajtó, illetve a király vagy a királyi pár arcképével ellátott különféle tárgyak voltak. Terjesztésük összefüggött a dinasztikus és monarchikus reprezentációval és a propagandával. Az uralkodópár tiszteletéhez köthető tárgyak sorában sajátos helyet foglalnak el a hímzett emlékképek, katonai obsitok, amelyek közvetlenül kapcsolták az uralkodó felé megnyilvánuló lojalitás szolgálatába tulajdonosát, emocionálisan egyre inkább motiválttá tették, hogy saját vagy szeretteik fényképét beilleszthették a képbe. E tárgyakhoz könnyen hozzá lehetett jutni vásárokon, búcsúkon vagy akár postai úton.

Kiállításunk az 1916. évi koronázás példáján a rendi hagyományokat a modern nemzeti törekvésekkel összeegyeztető 1867-es kiegyezéstől a császár-királyi család megjelenítésének dinasztikus, patrióta és nemzeti értelmezésein keresztül az első világháborús propagandaértelmezésekig tekinti át. Kitér a Habsburg dinasztia iránti hűség továbbélésére egy olyan korban, amelynek politikai fővonalát az etnikai alapú nemzetkoncepciók határozták meg. Felmutatja azt a tiszteletet is, amely a modern kor új kérdéseire fogékony – mély vallásosságú – IV. Károly alakja körül bontakozott ki napjainkra.

Francis Joseph emperor and king died on 21^st November 1916. It was intended to crown Charles, heir to the throne, as king of Hungary in that same year. There was no special ceremony attached to the imperial Austrian title established in 1804, it passed automatically to the heir on the death of the ruler. When Francis Joseph died on 21^st November 1916 the heir to the throne, Charles, became the new ruler. Under the laws in force in Hungary, he could only legitimate his power with a coronation ceremony that was duly held on 30^th December 1916. In view of the short time available and the constitutional significance of the event, the political parties set up a Coronation Ceremony Organizing Committee to prepare the coronation. The ceremony was planned along the lines of the 1867 coronation but in a simplified form due to the war, the shortage of material, the winter weather and the short time available. All the venues of the celebration were restricted to the area between the Coronation Church and the royal palace in the Castle. The demand for the coronation arose not only from the desire for legitimation of the ruling couple, for court representation and propaganda, it was also the wish of public opinion. It was taken for granted by Hungarian society, regardless of political orientation, social class or role, that the coronation would be held as this was the most important constitutional act.

Following the death of Francis Ferdinand, Charles, as heir to the throne, had become increasingly well known and popular. The world war only further strengthened the confidence placed in the young heir to the throne and his wife. Their sincere religious sentiments, exemplary family life, the benevolent understanding they showed towards the Hungarians and their commitment to peace increasingly inspired perseverance. People saw in the coronation the hope that the war would soon end and peace return, and in the person of Charles the guarantee of peace as he promised in his proclamation on ascending the throne to end the war as soon as possible. The image of him that was formed then as “king of peace” was not the same as the later image of “king of peace”, the ruler with the fate of a martyr following his death in 1922. The latter was strongly influenced by the religious image of the self-sacrificing ruler giving his life for his people. At the beginning of his reign it was increasingly the heroic military ideal of the leader striving for peace and defending his country at all costs that emerged. In the world-view of his subjects, legitimation of the role of protector and saviour of the country at all costs was further strengthened by the sacral significance of the Holy Crown that was used for his coronation; this applied not only to the person of Charles but also to his wife Zita, as she too had been crowned. In the world-view of the common people the coronation was first and foremost a religious act and only after that a constitutional act; accordingly in greetings sent to the heir to the throne and his wife or in prayers for them they asked for divine protection for the couple. The principal shapers of public opinion, the transmitters of respect manifested for the royal couple and their cult were the contemporary printed press and the various objects bearing the portrait of the king or the royal couple. Their distribution was related to dynastic and monarchic representation, and to propaganda. Of special interest among the objects that can be linked to veneration of the ruling couple are the embroidered commemoration cards, military discharge certificates that directly connected their owner into the service of loyalty manifested towards the ruler, making them even more emotionally motivated to place their own photo or that of their loved ones onto the image. These objects were readily available at markets or fairs or even by mail order.

Our exhibition uses the example of the 1916 coronation to examine such questions, from the Compromise of 1867 that reconciled feudal traditions with modern national aspirations, through dynastic, patriotic and national interpretations of representations of the imperial-royal family, to First World War propaganda interpretations. It looks at the continued existence of loyalty to the Habsburg dynasty in an age when the main political direction was determined by ethnic-based concepts of nation. It also shows the respect that has arisen in our time too for the figure of Charles IV, a deeply religious man open to new questions of the modern age.

Kaiser und König Franz Joseph starb am 21. November 1916. Die Krönung des Thronfolgers Karl zum ungarischen König wollte man noch in demselben Jahr vornehmen. Mit dem 1804 gegründeten österreichischen Kaisertitel war keinerlei Zeremonie verbunden, dem Thronfolger gebührte er nach dem Tode des Herrschers automatisch. Beim Tod Franz Josephs am 21. November 1916 wurde Thronfolger Karl der neue Herrscher. In Ungarn konnte er seine Macht im Sinne der Gesetze nur mit der Krönung legitimieren, zu der es auch am 30. Dezember 1916 kam. Wegen der Kürze der zur Verfügung stehenden Zeit und der Bedeutung des staatsrechtlichen Ereignisses schufen die politischen Parteien das Organisationskomitee der Krönungsfeier. Das Fest wurde nach dem Muster der Krönung von 1867, aber zugleich wegen des Krieges, des Materialmangels, des Winterwetters und der Kürze der Zeit vereinfacht geplant. Sämtliche Schauplätze beschränkten sich auf das Gebiet in der Burg zwischen der Krönungskirche und dem königlichen Palast. Der Anspruch auf die Krönung wurde nicht nur von der Legitimation des Herrscherpaars, der Hofrepräsentation und der Propaganda betrieben, sondern kam auch durch den Wunsch der öffentlichen Meinung zum Ausdruck. Für die ungarische Gesellschaft war die Krönung unabhängig von politischer Stellung, gesellschaftlicher Klasse und Funktion selbstverständlich, da sie die wichtigste staatsrechtliche Handlung war.

Nach Franz Ferdinands Tod wurde Karl als Thronfolger zunehmend bekannter und populärer. Der Weltkrieg erhöhte nur noch das Vertrauen in den jungen Thronfolger und seine Gemahlin. Ihre ehrliche Religiosität, das vorbildliche Familienleben, das den Ungarn entgegengebrachte wohlwollende Verständnis und dem Frieden Verpflichtetsein regten mehr und mehr zum Durchhalten an. Man sah in der Krönung die Hoffnung auf die möglichst baldige Beendigung des Krieges und das Kommen des Friedens und in der Person Karls das Pfand des Friedens, denn in seiner Proklamation anlässlich der Thronbesteigung versprach er das baldmögliche Kriegsende. Das damals entstehende Bild des „Friedenskönigs“ ist nicht identisch mit dem des „Friedenskönigs“ nach dem Verlust des Reiches bzw. dem 1922 eingetretenen Tod dieses Herrschers mit Märtyrerschicksal. Starken Einfluss auf die Entstehung des letzteren hatte das Bild des religiösen, sein Leben für seine Völker hingebenden, sich selbst aufopfernden Herrschers. Zu Beginn seiner Herrschaft entfaltete sich zunehmend das Bild des heldischen, militärischen Ideals, des um den Frieden bemühten, das Vaterland um jeden Preis verteidigenden Führers. Die Legitimation dieser die Heimat um jeden Preis schützenden Rolle wurde im Weltbild der Untertanen von der sakralen Bedeutung der Heiligen Krone und der Krönung mit ihr weiter verstärkt, die sich aber nicht nur auf Karls, sondern auch auf Zitas Person – da auch sie gekrönt worden war – erstreckte. Im Weltbild des Gemeinvolkes galt die Krönung in erster Linie als religiöse und erst zweitrangig als staatsrechtliche Handlung, und deshalb bat man um den himmlischen Schutz für das Thronfolgerpaar in den an sie gesandten Grußschreiben oder den huldigenden Gebeten für sie. Die vorrangigen meinungsbildenden und wertgestaltenden Vermittler der öffentlichen Meinung, der dem Herrscherpaar entgegengebrachten Verehrung, des Kultes waren die damaligen Presseorgane bzw. die verschiedenen Gegenstände mit dem Porträt des Königs oder des königlichen Paares. Ihr Vertrieb hing mit der dynastischen und monarchischen Repräsentation und der Propaganda zusammen. Einen besonderen Platz in der Reihe von Gegenständen als Ausdruck der Verehrung für das Herrscherpaar besetzen die gestickten Gedenkbilder und Militärverabschiedungen, die den Besitzer direkt in den Dienst seiner für den Herrscher geäußerten Loyalität nahmen, ihn emotional stärker dazu motivierten, das eigene oder das Foto seiner Lieben in das Bild einfügen zu wollen. An diese Gegenstände gelangte man leicht auf Märkten, Kirchweihen oder sogar auf dem Postwege.

Die Ausstellung gibt am Beispiel der Krönung von 1916 einen Überblick angefangen mit dem die Ständetraditionen mit den modernen Nationalbestrebungen vereinbarenden Ausgleich von 1867 über die dynastischen, patriotischen und nationalen Interpretationen der Darstellung der kaiserlich-königlichen Familie bis hin zu den Propagandainterpretationen des Ersten Weltkrieges. Sie geht auf das Weiterleben der Treue zur Habsburgerdynastie in einer Zeit ein, deren politische Hauptlinie die auf ethnischer Grundlage stehenden Konzeptionen der Nation bestimmten. Sie demonstriert auch die Verehrung, die sich bis in unsere Tage um die für die neuen Fragen der modernen Zeit empfängliche – tief religiöse – Gestalt Karls IV. entfaltet hat.

A Korona és a nemesi nemzet konfliktusai és kiegyezései végig jelen voltak a magyar történelemben. Ennek rendi hagyományokat és modern igényeket összeegyeztető esete – szimbolikusan Deák Ferenc alakjához kötött – 1867-es „kiegyezés” volt, amellyel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A „kiegyezés” egy szerződés halmaz volt, amelyben az osztrák-német polgári elit és a magyar nemesi elit kompromisszum-kész része illetve a Habsburg dinasztia állapodott meg egymással. A megállapodás pártján lévő osztrák-német elitcsoportokat is elsősorban gazdasági-politikai szempontok motiválták. Ezzel szemben a magyar oldalon, mind a Dinasztiával megállapodni akarók, mind a kompromisszumot ellenzők alapvetően rendi, dinasztikus fogalmi keretben gondolkodtak és jogosítványaik is rendi alapokon nyugodtak. A kiegyezéssel létrejött államjogi kompromisszum nem hagyott hátra győztest vagy vesztest. Általa létrejött az összbirodalom katonai, diplomáciai védelmét maga mögött tudó, magas szintű alkotmányos önállósággal rendelkező centralizált Magyarország. A kiegyezés Magyarországon megteremtette a nemzetállam kiépítésének lehetőségét. Magyarország nem egyszerűen keleti része volt a Birodalomnak, hanem birodalom volt a Birodalomban. A kiegyezés fontos eleme volt Ferenc József megkoronázása, amelyet az 1866-os országgyűlés készített elő. A közösügyi törvény (1867:XII. tc.) országgyűlési elfogadása után 1867. június 8-án került rá sor.

Károly koronázására 1916. december 30-án az Osztrák-Magyar Monarchia dualista jellegének fenntartása miatt volt szükség. Csak a koronázással válhatott törvényes uralkodóvá, mivel a magyar alkotmányosságot a Szent István koronájával való koronázás szavatolta. Az 1917. évi költségvetést, illetve a törvényeket csak a megkoronázott uralkodó szentesíthette.

There were conflicts and compromises between the Crown and the nobility throughout Hungarian history. One such case reconciling feudal traditions and modern demands – symbolically linked to the figure of Ferenc Deák – was the Compromise of 1867 that led to the creation of the Austro-Hungarian Monarchy. The Compromise was a series of contracts in which on one side the Austrian-German bourgeois elite and the part of the Hungarian noble elite prepared to compromise and on the other the Habsburg dynasty reached an agreement with each other. The Austrian-German elite groups supporting the agreement were also motivated mainly by political and economic considerations. In contrast on the Hungarian side both those who wished to reach an agreement with the Dynasty and those who opposed the compromise mainly thought in terms of feudal, dynastic concepts and their rights also rested on feudal bases. The constitutional compromise that was reached did not leave winners or losers. It created a centralised Hungary with a high level of constitutional autonomy and backed by the military and diplomatic protection of the empire. The compromise created the possibility to build a nation state in Hungary. Hungary was not simply the eastern part of the empire, it was an empire within the Empire. An important element in the Compromise was the coronation of Francis Joseph that took place on 8^th June 1867 after the Diet of 1866 adopted the Common Affairs Act (1867:XII. tc.).

The coronation of Charles IV on 30^th December 1916 was needed to maintain the dualist character of the Austro-Hungarian Monarchy. It was only after he was crowned that he could become the legitimate ruler because coronation with the crown of Saint Stephen was the guarantee of Hungarian constitutionality. The 1917 budget and the laws could only be sanctioned by the crowned ruler.

Die Konflikte und Ausgleiche der Krone und der Adelsnation begleiteten die ungarische Geschichte in allen Zeiten. Ein die Ständetraditionen mit den modernen Ansprüchen vereinbarendes Ereignis dieser Art war der – symbolisch mit der Gestalt Ferenc Deáks verbundene – Ausgleich von 1867, durch den die österreichisch-ungarische Monarchie zustande kam. Der „Ausgleich“ war ein Vertragskonglomerat, in dem die deutschösterreichische bürgerliche Elite und der kompromissbereite Teil der Elite des ungarischen Adels bzw. die Habsburgerdynastie zu einer Einigung kamen. Die die Partei der Vereinbarung bildenden deutschösterreichischen Elitegruppen motivierten in erster Linie die wirtschaftlich-politischen Gesichtspunkte. Demgegenüber war das Denken auf der ungarischen Seite sowohl der die Vereinbarung mit der Dynastie Befürwortenden als auch der Gegner des Kompromisses grundsätzlich vom dynastischen Begriffsrahmen bestimmt, und auch ihre Befugnisse beruhten auf den Standesgrundlagen. Der mit dem Ausgleich zustande gekommene Kompromiss hatte weder Gewinner noch Verlierer zur Folge. Durch ihn entstand das zentralisierte Ungarn mit großer konstitutioneller Selbstständigkeit auf dem bewusst gebilligten Hintergrund des militärischen und diplomatischen Schutzes des Gesamtreiches. Der Ausgleich schuf in Ungarn die Möglichkeit, den Nationalstaat auszubauen. Ungarn war nicht einfach der östliche Teil des Reiches, sondern ein Reich im Reich. Ein wichtiges Element des Ausgleichs war Franz Josephs Krönung, die der Landtag von 1866 vorbereitet hatte. Nach der Annahme des Gesetzes über die gemeinsamen Angelegenheiten (Gesetz Nr. XII vom Jahre 1867) durch den Landtag fand sie am 8. Juni 1867 statt.

Die Krönung Karls IV. am 30. Dezember 1916 war für den Erhalt des dualistischen Charakters der österreichisch-ungarischen Monarchie unbedingt erforderlich. Nur durch die Krönung konnte er der gesetzliche Herrscher werden, da die ungarische Konstitutionalität von der Krönung mit der St. Stephanskrone garantiert wurde. Das Budget des Jahres 1917 bzw. die Gesetze durfte nur der gekrönte Herrscher sanktionieren.

A Habsburg dinasztia családi élete, családi kötelékei a dinasztikus és az állami patriotizmus fontos forrásai közé tartoztak. Ahogyan a premodern társadalomban általában, az államiságot megjelenítő koronás fő családjában is, az egyén szerepek betöltőjeként jelent meg. Az 1850-es évektől Habsburg-Ausztriában az uralkodó, az ifjú Ferenc József – a családi barokk hagyományokat újragondolva – a keresztény vallásosság és erkölcs megtestesítőjeként, alattvalói példaképeként, az állam jelképeként tűnt fel. Az uralkodóház családi eseményeit a társadalom különböző csoportjai eltérő módon értelmezték és különbözőképpen építették be saját önképükbe törekvéseik megerősítse céljából. Ferenc József Károly főherceg eljegyzését Zita hercegnővel a katolikus ifjúság és család értékeinek megerősítésére például fontos hírként hozta a Zászlónk című cserkészlap. Ferenc József temetése összefonódott a Magyar Vöröskereszt jótékonysági akcióival és a hátország egységének kifejeződésévé vált a háborús propagandában. A gyermek Ottó trónörökös pedig Ferenc József temetésén és IV. Károly koronázása során a jövő ígéretét testesítette meg a tragédiáktól sújtott császár-királyi családban. Nemcsak a családnak, hanem a birodalom nemzeteinek is azt sugallta szerepeltetése, hogy a trónöröklés biztosítva, mely előtte épp elég gondot okozott.

A századfordulón helyi szinten a felekezetek liturgikus ünnepi rendjével és a formálódó nemzeti ünnepek polgári emléknapjaival párhuzamosan voltak jelen a királyi házhoz, a királyi család életének eseményeihez kapcsolódó emléknapok, ünnepek (születésnap, névnap, koronázás évfordulója, halálozás és halálozási évfordulók), azaz egy rendies, dinasztikus vonulat. A kialakult ünnepi rend magába foglalta az uralkodó születésnapját (Ferenc József: augusztus 18., IV. Károly: augusztus 17.), 1899-től Erzsébet királyné meggyilkolásának emléknapját (szeptember 10.), és az uralkodó névnapját (Ferenc József: október 4.). Az ünnepi rend ötvözte a rendies, a patrióta nemzeti és az egyházi ünnepszervezési elveket, a hagyományos és új rítusokat. Ezek a helyi társadalmi kontextusba ágyazódtak be.

The family life and family ties of the Habsburg dynasty were among the important sources of dynastic and state patriotism. Just as in premodern society in general, in the family of the crowned ruler representing statehood, the individual appeared in various roles. From the 1850s in Habsburg Austria the ruler, the young Francis Joseph – in a rethinking of the family’s Baroque traditions – appeared as the embodiment of Christian religiosity and morals, an example for his subjects, the symbol of the state. The various groups of society interpreted family events of the dynasty differently and incorporated them into their own self-images to strengthen their aspirations in differing ways. The Scouts paper Zászló (banner) for example, presented the betrothal of Archduke Charles and Princess Zita as important news for the strengthening of Catholic youth and family values. The burial of Francis Joseph became intertwined with the charity actions of the Hungarian Red Cross and an expression of the unity of the hinterland in war propaganda. At the funeral of Francis Joseph and the coronation of Charles IV the child Otto, the heir to the throne was presented as the promise of the future in the imperial and royal family afflicted with tragedies. His presence conveyed the message not only to the family but also to the peoples of the empire that the line of succession that had previously caused problems, was now ensured.

At the turn of the century at local level, parallel with the liturgical feasts of the denominations and the bourgeois commemorative days of the emerging national feasts, we also find commemorative days and celebrations connected to events in the life of the royal house and the royal family (birthday, name day, coronation anniversary, death and anniversaries of death), that is, a feudal dynastic line. The established festive order comprised the birthday of the ruler (Francis Joseph: 18^th August, Charles IV: 17^th August), from 1899 the anniversary of the assassination of Queen Elisabeth (10^th September), and the name day of the ruler (Francis Joseph: 4^th October). The festive order combined the feudal, the patriotic and the ecclesiastical principles of the order of feasts, the traditional and new rites. These were embedded in the context of local society.

Das Familienleben und die familiären Bindungen der Habsburgerdynastie gehörten zu den wichtigen Quellen des dynastischen und des staatlichen Patriotismus. Wie in der prämodernen Gesellschaft allgemein, erscheint auch in der Familie des die Staatlichkeit verkörpenden gekrönten Hauptes das Individuum als Rollenträger. Seit den 1850er Jahren galt in Habsburg-Österreich der Herrscher, der junge Franz Joseph – durch Neuüberdenken der barocken Familientraditionen – als Verkörperer christlicher Religiosität und Moral, als Vorbild seiner Untertanen und Symbol des Staates. Die familiären Geschehnisse des Herrscherhauses interpretierten die verschiedenen Gesellschaftsgruppen auf unterschiedliche Weise und verwendeten sie jeweils anders in ihrem Selbstbild zur Bestätigung ihrer Bestrebungen. Die Verlobung von Erzherzog Karl mit Herzogin Zita stand zum Beispiel als wichtige Nachricht für die Stärkung der Werte der katholischen Jugend und Familie im Pfadfinderblatt Zászló [Fahne]. Franz Josephs Beerdigung wurde mit den Wohltätigkeitsaktionen des Ungarischen Roten Kreuzes verflochten und in der Kriegspropaganda zum Ausdruck der Einheit des Hinterlandes. Der kindliche Thronfolger Otto wiederum verkörperte bei Franz Josephs Beerdigung und Karls IV. Krönung das Versprechen der Zukunft für die von Tragödien geschlagenen kaiserlich-königlichen Familie. Nicht nur der Familie, sondern auch den Nationen des Reiches suggerierte sein Auftreten, dass die Thronfolge gesichert sei, was vor ihm recht viele Sorgen bereitet hatte.

An der Jahrhundertwende gab es auf lokaler Ebene parallel mit der liturgischen Festordnung der Konfessionen und den bürgerlichen Gedenktagen der sich herausbildenden nationalen Feste auch Gedenktage, Feste in Verbindung mit den Ereignissen im königlichen Familienleben (Geburtstag, Namenstag, Jahrestag der Krönung, Todesfall, Jahrestage der Todesfälle), also mit ständischem, dynastischem Bezug. Die entstandene Festordnung umfasste den Herrschergeburtstag (Franz Joseph: 18. August, Karl IV.: 17. August), seit 1899 den Gedenktag der Ermordung der Königin Elisabeth (10. September) sowie den Geburtstag des Herrschers (Franz Joseph: 4. Oktober). Die Festordnung verschmolz die ständischen, patriotisch nationalen und die kirchlichen Festorganisationsprinzipien, die traditionellen und neuen Riten miteinander. All diese wurden in den lokalen gesellschaftlichen Kontext eingebettet.

A koronázás többnapos ünnepségsorozatot jelentett. Az egyházi ceremónia során a király esküt tett „az igazság s béke fenntartására”, majd a hercegprímás krizmával kente fel. Felöltötte Szent István palástját, majd átvette a hercegprímástól Szent István pallosát, amelyet a hercegprímás a dereka köré kötött. A nép felé fordulva a kivont pallossal keresztvágást tett. A törvények szerint a koronázás csak a nádor jelenlétében volt érvényes. Nádor sem Ferenc József, sem IV. Károly koronázásakor nem volt. Az előbbinél Deák Ferenc javaslatára a katolikus gróf Andrássy Gyula miniszterelnököt választották meg nádor-helyettesnek, az utóbbinál a református gróf Tisza Istvánt.

Mindkét esetben az Országgyűlés koronázott. A koronázás helyszíne Budapest volt, a Budavári Nagyboldogasszony-templom, amely ekkoriban elfogadott koronázó templom volt s az állam életének bevett istentiszteleti helyszíne.

Erzsébet, majd Zita királyné koronázása felkenéssel kezdődött. A házi koronát helyezték a királyné fejére, majd a Szent Koronát a hercegprímás a királyné válla fölé tartotta, a jogart és az országalmát átnyújtották neki. A bevett felekezetek saját kereteik között ünnepelték meg a király megkoronázását istentiszteletek és homíliák tartásával. A kor társadalma az ország más ünnepeihez hasonlóan felekezeti és testületi keretek között kapcsolódott be az országos ünnepségbe.

The coronation involved a series of celebrations spread over several days. In the church ceremony the king took an oath to “maintain justice and peace”, then the prince-primate anointed him with chrism. He donned the cloak of Saint Stephen, then took from the prince-primate the sword of Saint Stephen that the prince-primate buckled around his waist. Turning towards the people he drew the sword and made a cross slash. According to the laws, the coronation was valid only if performed in the presence of the palatine. There was no palatine at the coronation either of Francis Joseph or of Charles IV. In the former case, at the suggestion of Ferenc Deák the Catholic prime minister, Count Gyula Andrássy was elected deputy palatine and in the latter case the Calvinist Count István Tisza.

In both cases the Diet crowned. The coronation was held in Budapest, in the Buda Castle Church of Our Lady, that was at that time accepted as the coronation church and the customary venue for religious services related to state life.

 The coronation of Elisabeth and later of Queen Zita began with anointment. The unofficial crown was placed on the queen’s head, then the prince-primate held the Holy Crown over the queen’s head and the sceptre and orb were placed in her hands. The established denominations celebrated the king’s coronation within their own frames, with religious services and homilies. The society of the time joined in the national celebrations in denominational and corporate frames, as was the practice for other national celebrations.

Das Familienleben und die familiären Bindungen der Habsburgerdynastie gehörten zu den wichtigen Quellen des dynastischen und des staatlichen Patriotismus. Wie in der prämodernen Gesellschaft allgemein, erscheint auch in der Familie des die Staatlichkeit verkörpenden gekrönten Hauptes das Individuum als Rollenträger. Seit den 1850er Jahren galt in Habsburg-Österreich der Herrscher, der junge Franz Joseph – durch Neuüberdenken der barocken Familientraditionen – als Verkörperer christlicher Religiosität und Moral, als Vorbild seiner Untertanen und Symbol des Staates. Die familiären Geschehnisse des Herrscherhauses interpretierten die verschiedenen Gesellschaftsgruppen auf unterschiedliche Weise und verwendeten sie jeweils anders in ihrem Selbstbild zur Bestätigung ihrer Bestrebungen. Die Verlobung von Erzherzog Karl mit Herzogin Zita stand zum Beispiel als wichtige Nachricht für die Stärkung der Werte der katholischen Jugend und Familie im Pfadfinderblatt Zászló [Fahne]. Franz Josephs Beerdigung wurde mit den Wohltätigkeitsaktionen des Ungarischen Roten Kreuzes verflochten und in der Kriegspropaganda zum Ausdruck der Einheit des Hinterlandes. Der kindliche Thronfolger Otto wiederum verkörperte bei Franz Josephs Beerdigung und Karls IV. Krönung das Versprechen der Zukunft für die von Tragödien geschlagenen kaiserlich-königlichen Familie. Nicht nur der Familie, sondern auch den Nationen des Reiches suggerierte sein Auftreten, dass die Thronfolge gesichert sei, was vor ihm recht viele Sorgen bereitet hatte.

An der Jahrhundertwende gab es auf lokaler Ebene parallel mit der liturgischen Festordnung der Konfessionen und den bürgerlichen Gedenktagen der sich herausbildenden nationalen Feste auch Gedenktage, Feste in Verbindung mit den Ereignissen im königlichen Familienleben (Geburtstag, Namenstag, Jahrestag der Krönung, Todesfall, Jahrestage der Todesfälle), also mit ständischem, dynastischem Bezug. Die entstandene Festordnung umfasste den Herrschergeburtstag (Franz Joseph: 18. August, Karl IV.: 17. August), seit 1899 den Gedenktag der Ermordung der Königin Elisabeth (10. September) sowie den Geburtstag des Herrschers (Franz Joseph: 4. Oktober). Die Festordnung verschmolz die ständischen, patriotisch nationalen und die kirchlichen Festorganisationsprinzipien, die traditionellen und neuen Riten miteinander. All diese wurden in den lokalen gesellschaftlichen Kontext eingebettet.

A premodern társadalom genealógiai emlékezetének és hatalmi jelképeinek képi megjelenítései már magukban hordozták azokat az ábrázolási módokat, amelyeket a 19. század második felének modern metszetei, nyomatai, fotói az alattvalók szélesebb rétegéhez juttattak el új formában. Az illusztrált képes családi lapok, a megvásárolható műtermi fotók, az emléktárgyak és a képeslapok egyaránt az uralkodócsalád hivatalos arculatát tolmácsolták a nyilvánosság felé a különböző társadalmi rétegek anyagi lehetőségeihez és közízléséhez igazodva.

A koronázás emléktárgyai az első világháborúban a hadsegélyezés patrióta és filantróp céljait is szolgálták. A király a koronázó dombon tett esküt. A koronázó dombot, amelyet különböző vármegyékből, az ország történelmi jelentőségű helyeiről, többek között első világháborús csataterekről beküldött földből alakították ki, az ünnepség után Szent Koronát formázó üvegfoglalatban emlékjelként értékesítették, bevételét a hadiárvák megsegítésére fordítva.

The visual representations of the genealogical memory of premodern society and its power symbols in themselves embodied the modes of portrayal that the modern etchings, prints and photos brought to wider strata of subjects in a new form in the second half of the 19^th century. The illustrated family magazines, the studio photos available for purchase, the souvenirs and postcards all brought the official image of the ruling family to the public in formats adapted to the financial means of the various social strata and to public taste.

During the First World War the coronation souvenirs also served the patriotic and philanthropic aims of military aid. The king took his oath standing on coronation hill that had been created from soil sent from the different counties, places of historical significance in the country, among others First World War battlefields. After the celebration the soil was sold as souvenirs in glass containers in the shape of the Holy Crown and the proceeds were used as aid for war orphans.

Die Bilddarstellungen der genealogischen Erinnerung und Machtsymbole der prämodernen Gesellschaft waren schon selbst Träger jener Abbildungsweisen, die den breiteren Schichten der Untertanen von den modernen Stichen, Drucken und Fotos der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts in neuer Form dargeboten wurden. Die illustrierten bebilderten Familienblätter, zu erwerbenden Atelierfotos, Erinnerungsgegenstände und Bildkarten vermittelten alle der Öffentlichkeit das offizielle Antlitz der Herrscherfamilie, ganz gemäß den finanziellen Möglichkeiten und dem allgemeinen Geschmack der verschiedenen Gesellschaftsschichten.

Die Andenken an die Krönung dienten im Ersten Weltkrieg auch den patriotischen und philanthropischen Zwecken. Der König leistete den Eid auf dem Krönungshügel. Dieser Krönungshügel, der aus der übersandten Erde von verschiedenen Komitaten, von den Orten des Landes mit historischer Bedeutung, unter anderem von Schlachtfeldern des Ersten Weltkriegs gebildet worden war, wurde nach den Feierlichkeiten in Glasfassungen der Form der Stephanskrone als Erinnerungszeichen verkauft und der Erlös zur Unterstützung der Kriegswaisen verwendet.

Az állami főhatalom kérdése 1920 elején két nagy táborra osztotta a magyar politikai életet. Az úgynevezett legitimistákra és az úgynevezett szabad királyválasztókra. A legitimisták a jogfolytonosság alapján álltak, ragaszkodtak IV. Károly személyéhez és visszatéréséig ideiglenesen valamely Habsburg főhercegre bízták volna az állami főhatalom gyakorlását. A szabad királyválasztók szerint viszont a királyválasztás joga visszaszállt a magyar nemzetre. IV. Károly visszatérési kísérleteinek kudarca, és a Habsburg dinasztia trónfosztásáról szóló törvény (1921:XLVII. tc.) elfogadása után a legitimista mozgalom a Horthy-rendszer nyílt, és politikailag határozott ellenzékévé vált. A legitimizmus legfontosabb államjogi és politikaelméleti fogalma a jogfolytonosság, majd az alkotmányosság.

A legitimizmus eszmerendszere a két világháború között konzervatív felfogásnak számított, melynek középpontjában egy mérsékelt hatalmával vissza nem élő, az alkotmány által korlátozott uralkodó állt, kinek feladata a társadalmi béke, a mérsékelt politikai közélet, az élet hagyományos rendjének megőrzése. A királyságeszmény megtestesítőiként IV. Károly és Ottó trónörökös tisztelete számos képeslapon, kiadványban, kitűzőben, emléktárgyban és néhány emlékhelyen artikulálódott. A történeti Magyarország integritás-gondolatának egyik alternatíváját is szimbolizálták.

A két világháború közötti fővonalbeli nemzetkoncepció megváltozásával, az etnikus önértelmezések közép-európai előtérbe kerülésével, felértékelődött az Árpád-házi szentek tisztelete, és fontossá vált magyar nemzeti jellegük is. Ottót leginkább Szent Imrével állították párhuzamba. Ottó a legitimista legendákban a nemzet száműzött ifjú vezetője s örök várakozások tárgya lett, akit megmentőként vártak, s aki a tisztaság, hűség, becsület tekintetében Imre herceggel mutat hasonlatosságot. Katolikus, de neológ izraelita felekezeti sajtóértelmezésekben is a királyi ház tragédiái az ország tragédiájával kerültek párhuzamba.

„És most gyászfátyol borítja a koronát! Idegen földbe temették, aki viselte. […] Reánk pedig, akiket jobbágyi eskü kötött Károly királyhoz, reánk kaján örömmel borul a rettentő való: siratjuk a királyt hűséges jobbágyai, hadjáratos tisztei és kísérjük a balvégzetes királynak múlékony roskatag teteméből hazatérő lelket az örök irgalom trónja elé áhítatos imával. Amen.”

(Löw Immánuel főrabbi: IV. Károly – Gyászbeszéd)

In early 1920 the question of the chief state power split Hungarian political life into two main camps: the legitimists and the king electors. The legitimists stood for legal continuity, they insisted on the person of Charles IV and until his return they would have temporarily mandated one of the Habsburg archdukes to exercise chief state power. However, according to the free king electors the right to elect a king had returned to the Hungarian nation. After the failure of the attempts made by Charles IV to return and adoption of the act on dethronement of the Habsburg dynasty (1921:XLVII. tc.) the legitimist movement became an open and politically determined opponent of the Horthy regime. The most important constitutional and political science concept of legitimism was legal continuity, then constitutionality.

In the interwar years the ideology of legitimism was regarded as a conservative view built around a ruler who did not abuse his moderate power, limited by the constitution, whose task was to preserve social peace, a moderate political public life, and the traditional order of life. Respect for Charles IV and Otto the heir to the throne, as the embodiment of the ideal of kingship was expressed in many postcards, publications, badges and a few commemorative places. They also symbolised one alternative notion of the integrity of historical Hungary.

With the change in the mainstream concept of nation in the interwar years and as ethnic self-interpretations came to the fore in Central Europe, increased emphasis was placed on the veneration of the Arpadian saints and their Hungarian national character also became important. Otto was most often compared to Saint Emmerich. In the legends of the legitimists Otto became the exiled young leader of the nation, the object of eternal expectations who was awaited as a saviour and who showed similarity to Prince Emmerich in purity, loyalty and honesty. Interpretations in the Catholic as well as the Neolog Jewish denominational press drew parallels between the tragedy of the royal house and the tragedy of the country.

 “And now a veil of mourning is spread over the crown! Its wearer has been buried in foreign soil. […] And we, who are tied to King Charles by a vow of serfdom, have been covered with the terrible reality: his loyal serfs and officers who fought in the war weep for the king, and with our devout prayer we accompany the soul of the ill-fated king as it returns from his frail body to the throne of eternal mercy. Amen.”

(Immánuel Löw Chief Rabbi: Charles IV – Funeral oration)

Die Frage der staatlichen Obergewalt spaltete Anfang 1920 das ungarische politische Leben in zwei große Lager: in die sog. Legitimisten und die sog. freien Königswähler. Die Legitimisten standen auf der Basis der Rechtskontinuität, beharrten auf der Person Karls IV. und hätten bis zu seiner Wiederkehr provisorisch einen Habsburger Erzherzog mit der Ausübung der staatlichen Obergewalt betraut. Die freien Königswähler meinten dagegen, das Recht der Königswahl sei wieder an die ungarische Nation zurückgefallen. Nach den misslungenen Rückkehrversuchen Karls IV. und der Verabschiedung des Gesetzes über die Dethronisation der Habsburgerdynastie (Gesetz Nr. XLVII des Jahres 1921) wurde die Legitimistenbewegung zur offenen und politisch entschlossenen Opposition des Horthy-Regimes. Die wichtigsten staatsrechtlichen und politiktheoretischen Begriffe des Legitimismus waren Rechtskontinuität und dann Konstitutionalismus.

Das Ideensystem des Legitimismus galt in der Zwischenkriegszeit als konservative Auffassung, in deren Zentrum ein seine maßvolle Macht nicht missbrauchender, durch die Verfassung eingeschränkter Herrscher steht, dessen Aufgabe die Bewahrung des gesellschaftlichen Friedens, des maßvollen politischen öffentlichen Lebens und seiner traditionellen Ordnung ist. Die Verehrung Karls IV. und des Thronfolgers Otto als Verkörperer des Königreichideals artikulierte sich in zahlreichen Bildkarten, Ausgaben, Ansteckern, Erinnerungsgegenständen und an einigen Gedenkstätten. Sie symbolisierten auch die eine Alternative des Integritätsgedankens des historischen Ungarn.

Mit der Veränderung der Hauptlinie der Nationskonzeption in der Zwischenkriegszeit, als die ethnischen Selbstinterpretationen in Mitteleuropa in den Vordergrund traten, wurde die Verehrung der Heiligen aus dem Arpadenhause aufgewertet und auch ihr ungarischer Nationalcharakter wichtig. Otto wurde am meisten mit dem heiligen Herzog Emerich verglichen. In den legitimistischen Legenden wurde Otto zum verbannten jungen Führer der Nation und zum Gegenstand ewiger Erwartungen, auf den man als Retter hoffte und der hinsichtlich Reinheit, Treue und Ehre Herzog Emerich ähnlich ist. In katholischen, aber auch in neologen israelitischen Presseinterpretationen wurden die Tragödien des Königshauses mit der Tragödie des Landes in Parallele gesehen.

„Und jetzt verhüllt ein Trauerschleier die Krone! In fremde Erde wurde bestattet, der sie getragen hat. […] Und auf uns, die ein Untertaneneid an König Karl bindet, senkt sich mit hämischer Freude die schreckliche Wirklichkeit: Wir, seine treuen Untertanen, seine Feldzugsoffiziere, beweinen den König und begleiten die aus dem vergänglichen gebrechlichen Leichnam des unglücklich endenden Königs heimkehrende Seele vor den Thron ewiger Gnade mit andächtigem Gebet. Amen.“

(Oberrabbiner Immánuel Löw: Karl IV.-Trauerrede)

Az emlékezet közösségi keretek közt formálódik és adódik tovább. Ez alól a magyar koronás fők emlékezettörténete sem kivétel. Ferenc József mint császár és király – életében – a birodalom egységének jelképeke volt. Az államiságot és a Habsburg dinasztia központi szerepét jelenítette meg a birodalomban. Az uralkodói szerepéről kialakított kép szerves része volt a nemzetiségi és politikai konfliktusok felett állása. A Monarchia első hivatalnoka volt, aki minden alattvalójáért egyformán tesz. Vallásos uralkodóként a jótékonyság, a stabilitás, az igazságosság, a tradicionális értékek megjelenítője, a keresztény vallásosság és a keresztény erkölcs megtestesítője, alattvalói példaképe és az állam jelképe lett. Az uralkodói jubileumok emlékkönyveiben megjelenített családi élete, családi kötelékei a dinasztikus és az állami patriotizmus fontos forrásai közé tartoztak. Az uralkodó szobrai a hatalom jelképeivé váltak. Karlsbadtól Budapesten át Karánsebesig fellelhetőek voltak. A mai Hősök terén az Ezredéves Emlékmű részeként állt szobra a dualizmus idején és – helyreállított formában – a két világháború között is. Erzsébet királyné szobrai, domborművei a tragikus halált halt királyné iránti kegyelet részeként Habsburg-Ausztria mellett a fővárostól, a pozsonyi Kék templomon át Szegedig-Szabadkáig a történelmi Magyarország számos városában fellehető volt. Tisztelete alakjának függetlenségi szimbolikus politikai átértelmezésével szorosan összefüggött.

A Monarchia emlékét az első világháború után a mindenkori emlékezők háttere szabta meg. Az emlékezeti kánont az emlékezeti kultúra keretei határozták meg. A háború elvesztésével és a Monarchia felbomlásával a dualista elit helyébe új értelmezők és narratívák léptek.

Remembrance is shaped and passed on within community frames. The history of the memory of Hungarian crowned heads is no exception. During his lifetime Francis Joseph, as emperor and king was the symbol of the unity of the empire. He represented statehood and the central role of the Habsburg dynasty in the empire. An integral part of the image formed of his role as ruler was that he stood above ethnic and political conflicts. He was the number one office-bearer of the Monarchy, who acted equally for every one of his subjects. As a religious ruler he became the representation of charity, stability, justice and traditional values, the embodiment of Christian religiosity and Christian morals, a model for his subjects and the symbol of the state. His family life and family ties presented in the commemorative books published for the ruler’s anniversaries were among the important sources of dynastic and state patriotism. Statues of the ruler became symbols of power. They could be found from Karlsbad, through Budapest to Karánsebes (Caransebeş). His statue stood in today’s Heroes’ Square as part of the Millennium Monument during the period of Dualism, and was still there in the interwar years, in restored form. Statues and reliefs of Queen Elisabeth, as tributes to the queen who died a tragic death were found not only in Habsburg Austria but also in many towns of historical Hungary, from Budapest, through the Blue Church in Pozsony (Bratislava), to Szeged and Szabadka (Subotica). The veneration shown for her was closely related to the political reinterpretation of her figure as a symbol of independence.

The memory of the Monarchy after the First World War was shaped by the background of those remembering. The canon of remembrance was determined by the frames of the culture of remembrance. With the loss of the war and the disintegration of the Monarchy, new interpreters and narratives took over the place of the Dualist elite.

Die Erinnerung wird im gemeinschaftlichen Rahmen geformt und weitergegeben. Davon ist auch die Erinnerungsgeschichte der ungarischen gekrönten Häupter keine Ausnahme. Franz Joseph war als Kaiser und König zu Lebzeiten das Symbol der Einheit des Reiches. Das von der Herrscherrolle entstandene Bild war fester Bestandteil seiner Stellung über den politischen und Nationalitätenkonflikten. Er war der erste Beamte der Monarchie, der für jeden Untertanen gleicherweise da ist. Als religiöser Herrscher stellte er Wohltätigkeit, Stabilität, Gerechtigkeit und die traditionellen Werte dar, verkörperte die christliche Religiosität und Moral und wurde zum Vorbild seiner Untertanen und Symbol des Staates. Das Familienleben und die familiären Bindungen, die in den Denkbüchern der Herrscherjubiläen erschienen, gehörten zu den wichtigen Quellen des dynastischen und des staatlichen Patriotismus. Die Herrscherstatuen wurden zu Symbolen der Macht. Sie standen überall, von Karlsbad über Budapest bis nach Karánsebes. Auf dem heutigen Heldenplatz befand sich als Teil des Milleniumsdenkmals sein Standbild in der Zeit des Dualismus und – und in wiederhergestellter Form – auch zwischen den beiden Weltkriegen. Die Statuen und Reliefs der Königin Elisabeth waren als Bestandteil der Pietät für die auf tragische Weise gestorbene Königin neben Habsburg-Österreich im historischen Ungarn in vielen Städten von der Hauptstadt über die Pressburger Blaue Kirche bis nach Szeged und Szabadka zu finden. Ihre Verehrung stand im engen Zusammenhang mit der symbolischen Uminterpretation ihrer Gestalt in Richtung der politischen Unabhängigkeit.

Die Erinnerung an die Monarchie nach dem Ersten Weltkrieg war bestimmt vom Hintergrund derer, die sich erinnerten. Den Erinnerungskanon legte der Rahmen der Erinnerungskultur fest. Mit dem Verlust des Krieges und dem Untergang der Monarchie traten an die Stelle der dualistischen Elite andere Interpreten und Narrativen.

IV. Károly kortárs legendái felekezettől függetlenül a békevágyó uralkodó képét rajzolták meg. Római és görögkatolikus egyházi értelmezései szintén életének ezt a mozzanatát emelték ki. Boldoggá avatására 2004-ben került sor. A hívő katolikus IV. Károly, aki Közép-Európa népeinek a békéjéért és kiengesztelődéséért ajánlotta fel életét, életútjának szinte minden fontosabb hazai állomásán kultuszhely alakult ki. A teljesség igénye nélkül ezek sorában említhető a tihanyi bencés kolostor, a gödöllői királyi kastély kápolnája, Baján a Szent József-plébániatemplom, a szombathelyi püspöki kápolna és végül a nagyváradi székesegyház. Emellett Nagymizdón, Gyöngyösön, Zalaegerszegen, Ajkán, Körmenden, Nyírbátorban, Máriaremetén, Nagykárolyban és Sopronban található meg Boldog IV. Károly király ereklyéje. A budapesti Szent István-bazilika Szent Adalbert-oltárán Babusa János bronz alkotása hermába foglalva őrzi bordacsont-ereklyéjét. Kultusza azonban nem korlátozódik Közép-Európára, Dél- és Észak-Amerika katolikus híveinél is jelen van. A közelmúltban szentté avatott II. János Pál pápa, aki polgári keresztnevét a néhai császár-király után kapta, Károly királyban a házasélet egyik példaképét állította a katolikus hívek elé.

„Boldoggá, és reményeink szerint majdan szentté, nem az Osztrák-Magyar Monarchia végzetszerűen tragikus sorsú uralkodóját avatja a pápa. Nem politikai nézeteit, államfői cselekedeteit, sikereit és kudarcait magasztalja föl az egyház, hanem Károly hitvalló személyiségét, hősies kegyelmi életét és erénygyakorlatát.”

(Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete. Új Ember, 2004)

 

„Mennyei atyánk, kérünk, hogy fogadd kegyesen [királyunk] jó cselekedeteit és könyörületes tetteit, az ő szíve minden gondolata igaz mivoltából és szívének végtelen jóságából származott. Fenséges királysága bölcs volt, Isten félelme és népeinek szeretete erős, béke szeretete tagadhatatlan, hisz élete minden napjában a békét szerette és kereste."

(Részlet Dr. Klein Miksa rabbiképző intézeti tanár imájából IV. Károly lelki üdvéért, Egyenlőség - Zsidó felekezeti és társadalmi hetilap, 1922)

Contemporary legends of Charles IV drew an image of a ruler independent of denominations, who longed for peace. Roman and Greek Catholic church interpretations also stressed this aspect of his life. He was beatified in 2004. Cult places arose in almost every important place in Hungary in the life career of Charles IV, who offered his life for peace and atonement for the peoples of Central Europe. To mention only the most outstanding of those places: the Benedictine monastery in Tihany, the chapel of the royal castle in Gödöllő, Saint Joseph parish church in Baja, the episcopal chapel in Szombathely and finally the Nagyvárad (Oradea) cathedral. Relics of Blessed King Charles IV can also be found in Nagymizdó, Gyöngyös, Zalaegerszeg, Ajka, Körmend, Nyírbátor, Máriaremete, Nagykároly and Sopron. His rib-bone relic is preserved in a bronze herm, the work of János Babusa on the Saint Adalbert altar in Saint Stephen’s basilica in Budapest. However, his cult is not limited to Central Europe: it is also present among Catholics in North and South America. Recently canonised Pope John Paul II, whose civil Christian name was given in memory of the deceased emperor-king held up King Charles as an example of married life for Catholic believers.

“The Pope is beatifying and we hope will eventually canonise not the tragically fated ruler of the Austro-Hungarian Empire. The church is glorifying not his political views, his actions as head-of-state, his successes and failures, but Charles’s devout personality, his heroic pious life and his practice of virtue.”

(Gergely Kovács: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete. [Accept the crown! The devout life of Charles, king of Hungary] Új Ember, 2004)

“Our heavenly Father, we beseech You, receive with grace [our king’s] good deeds and merciful acts, his every thought came from his just being and the infinite goodness of his heart. His majestic rule was wise, his fear of God and love of his peoples were strong, his love of peace undeniable, for he loved and sought peace every day of his life.”

(Prayer for Charles IV by Dr. Miksa Klein, rabbinate professor, Egyenlőség, 1922.)

 

Die zeitgenössischen Legenden Karls IV. stellten ihn konfessionsunabhängig als Herrscher mit Sehnsucht auf Frieden dar. Die römisch- und griechisch-katholischen kirchlichen Interpretationen hoben ebenfalls dieses Moment seines Lebens hervor. Seine Seligsprechung geschah 2004. Für den gläubigen Katholiken Karl IV., der sein Leben für den Frieden und die Versöhnung der Völker Mitteleuropas dargeboten hatte, entstand fast an jeder wichtigeren ungarischen Station seines Lebenslaufes ein Kultort. Ohne Anspruch auf Vollständigkeit seien von ihnen das Benediktinerkloster Tihany, die Kapelle im Königsschloss von Gödöllő, die St.-Josephs-Pfarrkirche in Baja, die bischöfliche Kapelle in Szombathely und schließlich der Dom von Großwardein/Nagyvárad genannt. Außerdem finden sich Reliquien des Seligen König Karl IV. in Nagymizdó, Gyöngyös, Zalaegerszeg, Ajka, Körmend, Nyírbátor, Máriaremete, Nagykároly und Sopron/Ödenburg. In der Budapester St.- Stephans-Basilika steht auf dem St. Adalbertaltar eine von János Babusa geschaffene Bronzeherme mit seiner Rippenreliquie. Sein Kult beschränkt sich jedoch nicht auf Mitteleuropa, es gibt ihn auch bei den katholischen Gläubigen Süd- und Nordamerikas. Der vor kurzer Zeit heilig gesprochene Papst Johannes Paul II., der seinen bürgerlichen Vornamen nach dem verstorbenen Kaiser und König erhielt, stellte König Karl als ein Vorbild des Familienlebens den katholischen Gläubigen vor Augen.

„Selig-, und unseren Hoffnungen nach dann auch heilig sprechen wird der Papst nicht den schicksalshaft tragisch endenden Herrscher der österreichisch-ungarischen Monarchie. Nicht seine politischen Ansichten, die Handlungen des Staatsoberhauptes, seine Erfolge und Niederlagen glorifiziert die Kirche, sondern Karls Bekennerpersönlichkeit, heldenhaft begnadetes Leben und seine Tugendpraxis.“

(Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete [Nimm die Krone an! Das Bekennerleben des ungarischen Königs Karl]. Új Ember, 2004)

 

„Himmlischer Vater, wir bitten Dich, nimm die guten Werke und barmherzigen Taten [unseres Königs] gnädig auf, jeder Gedanke seines Herzens stammte aus seinem wahren Wesen und seines Herzens unendlicher Güte. Sein majestätisches Königtum war weise, seine Gottesfurcht und Liebe zu seinen Völkern stark, seine Friedensliebe unbestreitbar, denn an jedem Tage seines Lebens liebte und suchte er den Frieden.“

(Gebet von Dr. Miksa Klein, Lehrer am Rabbinerbildungsinstitut, für Karl IV. Egyenlőség [Gleichheit], 1922)

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara 2019 tavaszán is várja mindazokat a szegedieket, Szeged környékén élőket, akik úgy gondolják, hogy tanulni, művelődni, a világ minél több részletét megismerni jó. Minél szorosabbra szeretné fűzni az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező magyar felsőoktatási intézmény, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara és Szeged–Szeged környéke kapcsolatát, közelebb hozni egymáshoz az egyetemi és a nem egyetemi polgárokat. Az SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék kurzuskínálatával a tavaszi félévben is hozzájárul a kar kezdeményezéséhez. Idén a bor és a szőlőművelés néprajzával, valamint az idő és az emlékezet kulturális jelenségeivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők.

Az idő és az emlékezet antropológiája

Dr. Fényes Balázs, Dr. Glässer Norbert

Várjuk az érdeklődőket – találkozzunk februárban!

Forrás: SZTE BTK

Bővebben a kötetről itt és itt.

 Forrás: SZTE-BTK

Bölcsész Szabadegyetem 2018-2019, őszi félév

2018. január 11.

Ősztől indul a Bölcsész Szabadegyetem új szemesztere!

 2018 őszén is várjuk mindazokat a szegedieket, Szeged környékén élőket, akik úgy gondolják, hogy tanulni, művelődni, a világ minél több részletét megismerni jó. Mi is így gondoljuk, ezért szeretnénk minél szorosabbra fűzni az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező magyar felsőoktatási intézmény, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkara és Szeged–Szeged környéke kapcsolatát, közelebb hozni egymáshoz az egyetemi és a nem egyetemi polgárokat.

 Ennek érdekében indítottuk el 2016 őszén a Bölcsész Szabadegyetemet – mint a jelentkezésekből, visszajelzésekből kiderült, a szegediek megelégedésére. A meghirdetett kurzusokból több mint százat vettek föl idősebbek és fiatalabbak, középiskolások, középkorúak, nyugdíjasok – sem az előképzettség, sem az életkor nem akadálya annak, hogy valaki beíratkozzon az őt érdeklő kurzusokra, és együtt tanuljon az egyetemistákkal.

A 2018–2019-es tanév őszi félévében ismét változatos lesz a kínálat: az irodalom, a nyelvészet, a művészettörténet , a filozófia, a történelem és a néprajz területéről vehetnek föl kurzusokat az érdeklődők.

 Várjuk az érdeklődőket – találkozzunk szeptemberben!

 Egy kis ízelítő az előző félévről:

 

További információk:

A 2018-as őszi félév első tanítási napja: 2018. szeptember 3. (hétfő)

A kurzusokra 2018. szeptember 14-ig lehet jelentkezni.

Az órák kizárólag a tandíj befizetését követően látogathatók.

A kurzuskínálati lista tematikus felosztásban (folyamatosan bővül) :

Filozófia, művelődéstörténet, művészettörténet, kultúratudomány, vallástudomány, etika

Irodalom

Nyelvészet, néprajz

Történelem, régészet

ÚJ! Nyelvi kurzusok

A szemeszter kurzuskínálatának listája letölthető PDF-ben is. (A lista még nem teljes, folyamatosan bővülni fog.)

Órarend 2018/2019 őszi félév

Jelentkezés:

Jelentkezni online és nyomtatott formában egyaránt lehetséges.

Jelentkezési határidő: 2018. szeptember 14.

Online formában a következő linkre kattintva küldheti el jelentkezését:

https://goo.gl/forms/0oLRHFd5Lkv2fPZ83

vagy

jelentkezési lap kitöltésével (letölthető itt) személyesen is a Tanulmányi Osztály ügyfélfogadó szobájában (SZTE BTK, Szeged, 6722, Egyetem u. 2., II. em) nyitva tartási időben. Online kitöltött jelentkezési lap ugyanitt leadható, illetve scannelt formában e-mailben is visszaküldhető a következő címre: zsofihenn@arts.u-szeged.hu

A jelentkezés díja:

max. 2 kurzus esetén 8.000 Ft. / félév

max 5 kurzus esetén 15.000 Ft. / félév

5 kurzus felett 20.000 Ft./félév

Kivételt képeznek idéntől a nyelvi kurzusok: egy kurzus 15.000 Ft / félév, két kurzus: darabonként 12.000 Ft/ félév, három vagy több kurzus: darabonként 10000 Ft / félév.

További információ a jelentkezésről:

Henn Zsófiától, SZTE BTK Tanulmányi Osztály (Szeged, 6722, Egyetem u. 2. II. em.) e-mail: zsofihenn@arts.u-szeged.hu, tel.: 0662/544-363

vagy

Biber Evelin, PR referenstől az alábbi elérhetőségen: btkpr@arts.u-szeged.hu, vagy telefonon: 0662/544-308

A Ferenc József Rabbiképző Intézet mecénása, Freund József a boszniai okkupációban szerzett kitüntetéseivel dekorált díszmagyarjában jelent meg IV. Károly előtt az 1917. április 14-i budavári hódoló kihallgatáson.

A felekezetek budavári hódoló királyi kihallgatásán első ízben szólt az izraelita felekezeti intézmények vezetőihez a király, aki a premodern hagyományt követve szóban ekkor is megerősítette a felekezet három irányzatának elődjétől kapott kiváltságait.

„Őfelsége az üdvözletre a következőképpen válaszolt: — Őszinte megelégedéssel fogadom az általuk képviselt izraelita hitfelekezet hódoló üdvözlését, valamint hüségük biztositását. Legyenek meggyőződve, hogy mint a többi törvénynek, ugy annak a megtartása felett is őrködni fogok, amely vallásuk szabad gyakorlatát biztositja. A hivatalos választ követő és a király voltaképi közvetlen érzületeit megvilágitó fogadtatás a küldöttség tagjait felvillanyozta. A Felség nyájassága és ifju erőteljes egyéniségéből kiáradó melegség, felejthetetlen marad a jelenlévők előtt. Különös megelégedéssel töltötte el a tisztelgőket az az elismerés, melylyel a legfőbb hadur, aki mint dicsőséges hadvezér a zsidó katonák hősiességéről közvetlenül is meggyőződhetett, a fronton küzdő zsidók érdemeiről megemlékezett. A király elragadó szivességgel közeledett minden egyes taghoz, külön megszólítással és kézszoritással tüntetett ki mindenkit.”

(Egyenlőség, 1917. ápr. 21./ 4. A király előtt.)

 A cercle részletes beszámolója szintén az egyenjogúsítás és a 1916-os német zsidó összeírás függvényében szemlélt zsidó háborús részvétel jegyében súlypontozta az elhangzottakat. Míg Mezei Mór ügyvéd agg kora kapcsán a tudósítás az ügyvédi pályára lépés királyi engedélyhez kötöttségét emelte ki az emancipáció előtt, addig a boszniai okkupációban Mollináryaknál szolgált és kitüntetett Freund József, az óbecsei neológ izraelita hitközség elnöke, a zsidó katonai hősiesség megjelenítőjévé vált. Mollináryakra vonatkozóan –

„Az vitéz ezred, jegyezte meg a király. Végül azt kérdezte meg, hány tagja van az óbecsei hitközségnek, mire Freund válaszában megemlitette, hogy hányan vonultak be közülök. A király fejbólintással vette ezt tudomásul.”

(Egyenlőség, 1917. ápr. 21./ 4. A király előtt.)

A háború és a jótékonyság kérdése mindkét küldöttséggel folytatott beszélgetést meghatározta.

Freund Józsefről

Freund József (1856-1933) az óbecsei Freund Salamon rokonaként érkezett a bácskai járási központba. A bajai kereskedelmi iskolát elvégezve, munkát Óbecsén Csupor Gyula ügyvéd irodájában kapott. Gyakornokként az állami adóhivatalban dolgozott, majd a telekkönyvi hivatalba került. Nagybátyja, Freund Ignác tekintélyes vagyonát megörökölve vállalkozásba fogott.

Freund Salamon és unokaöccse, Freund József

Az új középrétegek megteremtésében fontos szerepet játszott a dualizmus korában az átszerveződő közigazgatás. A nagyközség úri társaságát az óbecsei származáson és a gazdasági érdeken túl a közös egyetemi múlt és a közigazgatásban betöltött szerep fogta össze. A felekezetiség, a fővonalbeli nemzetstratégia és a helyi társadalom kettőssége (pravoszláv - római katolikus paritás elve) egyedi esetként is hozhatott létre községi szerepeket. Ilyen volt a paritás elvén létrejött esküdti állás, amit Herzog Mór kispolgár számára hoztak létre, amikor – hirtelen jött örökségén – Herzog fatelepét megvette a községnél a telekkönyvi hivatalban dolgozó Freund József ügyvéd.

„Az egész Bácskában egyedül Becsén volt szervezve a külön zsidóesküdt állás. Persze politikából, mert a ’paritás’ igy nyert megvalósitást: volt 2 szerb, 2 magyar és 1 zsidó esküdt. Hogy ez utóbbi állásba Hercog Móric került, azt dr. Milkó járásorvos, Gombos Béla főbiró és Popovics Vazul orszgy.[űlési] képviselő érthető okokból vitték keresztül. – No, de becsülettel állta meg a helyét a „Móric” bácsi, akit tréfásan „magyarok vezérének” hivtak jó barátai és csak az utolsó években merte más megpályázni az esküdti széket, ám hiába, mert mindig csak Hercog jött ki győztesen.” 

(Tiszavidék, 1932. febr. 28., 3. Herzog Mór közs. esküldt – [Fárbás József].)

Herzog Mór

A gazdasági szerepvállalás és az új konjunktúrák szintén a helyi középrétegek formálói voltak. Az 1875-ös cégalapítást követően Freund József a kereskedelemnek és a gazdálkodásnak élt, a település megbecsült polgára volt, számos embernek adott munkát, s jelentékeny mértékben támogatta a közügyeket.

Freund József fűrésztelepe

A Freund József selyemtéglás háza Óbecse főutcáján az evangélikus-református imaház szomszédságában állt. Nem egyedüli fakereskedőként volt jelen. Az első fatelepet a Frenner testvérek „régi beköltözött” elzászi német családként hozták létre. Az izraelita Milkó család cége szintén fakereskedéssel foglalkozott. A helyi izraelita hitközség elöljárója, Galambos Pál ügyvéd és lapszerkesztő,  egy századfordulós visszatekintő vezércikkében a helyi ipari fejlődést a német nyelvterületről érkező családokhoz kötötte.

„És ezek a nagy kémények: Freund, Gerber, Frenner és Schumacher! Sajna csupa német név! Mégis megtisztelve érzem magam, ha bármelyik baráti jobbját nyújtja felém! Az ő nevük e város és ezen tájék historiájában tovább fog élni, mint bármelyikünké! Mert ők emelték itt az első nagy kéményeket! Mindannyi kezdő, szegény ember volt, mindannyi most egy magaalkotott szép vagyon ura.”

(Óbecse és Vidéke, 1905. júl. 23., 1-2. A nagy kémények. – Cató.)

Jeruzsálem és a Szentföld a nyugati nagypolgárság számára – legyen keresztény vagy zsidó – egyaránt jelentett történeti múltat, megelevenedő ókort, a görög-római mellett megjelenő kulturális gyökereket és kevesek számára elérhető vallási kegyhelyeket, azaz az utazás és a zarándoklat élményét. Óbecséről a keresztény és az izraelita felsőközéposztály is részt vett szentföldi utazáson. 1901-ben Freund József és Böhm Irén látogatott el a Szentföldre, amiről beduin viseletben készült képük is tanúskodik.

Freund József és neje a Szentföldön

Freund József fűrésztelep-tulajdonos amellett, hogy hozzájárult az uralkodói adományból emelt óbecsei zsinagóga építéséhez, téli imaházat hozott létre a helyi izraelita hitközség számára és a Ferenc József Rabbiképző Intézet fiúinternátusa számára megvásárolta Budapest VII. kerületében a József körút 27. szám alatti négyemeletes bérházat, 25. házassági évfordulóján óbecsei és várpalotai izraelita hajadonokat kiházasító alapítványt tett, amit felekezettől függetlenül fűrésztelepének munkásaira is kiterjesztett. Óbecsén kiépítette a felekezettől függetlenen szegény- és beteggondozást. Az alapítványi szegényház mellett tervei között szerepelt az óbecsei kórház létrehozatala is, amit viszont az első világháború meghiúsított. A 100 férőhelyes Szegényház idős, munkaképtelen szegényeket és 12 év alatti óbecsei árvákat fogadott be. Freund József és Böhm Irén a katolikus többségű községben Jézus Szent Szívének dedikált kápolnát építtetett a szegényház számára.

„Kedden lett felszentelve a Szegényház kápolnája. Az ünnepélyen nagy közönség jelent meg úgy, hogy a kis kápolna, még a folyosó is tömve volt érdeklődőkkel. Megjelent az ünnepségen Freund József és neje, a Szegényház alapítói és építtetői, továbbá Balaton Gyula főbíró, Reisli Sándor községi bíró, Jauch Ferenc és Kovács Ferenc plébánosok stb. A kápolna szentelést Blazek Lajos esperes, b[ács]földvári plébános végezte, aki az evangélium alatt gyönyörű beszédet mondott a felebaráti szeretetről, a jótékonyság gyakorlásáról és lángoló szavakkal adózott az alapítóknak, a kik otthont adtak az elhagyott szegényeknek. Felszentelés után a közönség megszemlélte a szegényház jeles berendezését és mindenki csodálkozott az ott tapasztalt tisztaságon, a szegényeknek rendelkezésre álló kényelmen.”

(Óbecse és Vidéke, 1905. szept. 17., 3. Ujdonságok – Káplonaszentelés.)

Freund József adományából berendezett kápolna az óbecsei Szegényházban

Freund József 1897-ben az óbecsei izraelita hitközség alelnöke, 1909-ben pedig már elnöke volt. Így cselekedete nem értelmezhető másként, csupán a neológ izraelita körökben terjedő univerzális erkölcsi misszió és filantrópia olyan megnyilvánulásaként, ami egyúttal a többségi helyi keresztény társadalomhoz főződő szálakat is megerősíti a községi hivatalnokból lett tőkés vállalkozó esetében.

Az óbecsei szegényház alapító levele

„Szeresd felebarátodat mint tenmagadat.”

„Istennek őseinkhez évezredek előtt kinyilatkoztatott és a szentirásban megőrzött igéje volt, annál a vallásos szellemnél fogva, melyben szüleink neveltek, életünknek mindig vezércsillaga. Midőn Óbecse község szegényeinek és szükölködőinek részére hajlékot veszünk – ezen alapítványunkkal egyrészt azon szeretetnek adunk kifejezést, melylyel a város minden rendü, vallásu és nyelvü lakossága iránt viseltetünk, másrészt azon nagy tartozásnak egy parányi részecskéjét törlesztjük, melylyel a mi imádott, a mi szép, a mi dicső magyar hazánknak tartozunk, azon magyar hazánknak, mely nekünk védelmet, jogot és jólétet nyújtott, és melynek oltárán, hogy ezen kis áldozatot bemutattuk – kipótolja sirunk küszöbéig édes örömünket és büszkeségünket – hogy kiktől az isteni gondviselés a gyermekeket megtagadta, azok hajlékában pihenjen, azok hajlékában étkezzék a szegény szükölködő, a sorsüldözött, hogy a nemes város előljárói alapítványunkat mindenkor az igaz, a felekezeti vagy nemzeti külömbséget nem ismerő apostoli emberszeretet szellemében fogja kezelni.”

– állt az 1903. augusztus 31-i keltezésű 308-es számú községi határozat nyomán íródott alapítólevélben.

(Városi Múzeum és Galéria, Óbecse, „Alapítólevél” – leltári szám: 2b/i-1.)

Az alapítólevél szövegezésének kezdősora és első bekezdése egyértelművé teszi, hogy az alapítványtevő a judaizmus vallási alapjain áll, cselekedete nem a kikeresztelkedés jegyében történik. A második bekezdés viszont már a modern jogalkotás és asszimilatív nemzeteszme alapjaira helyezi a gyermektelen pár jótékony cselekedetét, az „apostoli emberszeretet” említése pedig a megreformált judaizmus monoteista vallásokban megjelenő erkölcsi elemeit kiemelő, általános erkölcsi misszióra utal. A szimbolikus politika keretében megjelenő jótékonyság viszont nem minden esetben szorítkozott ilyen univerzalista gesztusokra. A jótékonyság a helyi integráció egyik fontos eszköze volt.  

Freund József a háború után Szabadkára költözött. Freund József és neje, Böhm Irén sírhelye a szabadkai izraelita temetőben található. A budapesti Rabbiképzőben őrzött portréjuk Scheiber Sándorról készült  - MILEV Adattárában található - fotók kulisszájaként is visszaköszön a 20. század második feléből.

Portrék a Rabbiképzőben

Az óbecsei Freund-házban a két világháború között Draskóczy Ede (1891-1945) ügyvéd, lapszerkesztő és magyar kisebbségi politikus lakott.

2018 februárjában a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara ismét várja mindazokat a szegedieket, Szeged környékén élőket, akik úgy gondolják, hogy tanulni, művelődni, a világ minél több részletét megismerni jó. Bölcsész Szabadegyetem szervezői szeretnék minél szorosabbra fűzni az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező magyar felsőoktatási intézmény, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkara és Szeged–Szeged környéke kapcsolatát, közelebb hozni egymáshoz az egyetemi és a nem egyetemi polgárokat.

Ennek érdekében indították el 2016 őszén a Bölcsész Szabadegyetemet – mint a jelentkezésekből, visszajelzésekből kiderült, a szegediek megelégedésére. A meghirdetett kurzusokból több mint százat vettek föl idősebbek és fiatalabbak, középiskolások, középkorúak, nyugdíjasok – sem az előképzettség, sem az életkor nem akadálya annak, hogy valaki beíratkozzon az őt érdeklő kurzusokra, és együtt tanuljon az egyetemistákkal.

Kurzusokra történő jelentkezés részleteiről itt.

(Forrás: SZTE-BTK)

Zsidók a Kárpát-medencében hagyomány és modernitás között

 EFOP-3.6.2-16-2017-00007 PROJEKTNYITÓ RENDEZVÉNY ÉS SZAKMAI KONFERENCIA

A rendezvény szervezője: a Szegedi Tudományegyetem, mint az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú projektet megvalósító konzorcium vezetője.

A rendezvény időpontja: 2017. október 12. csütörtök
A rendezvény helyszíne: MTA Szegedi Akadémiai Bizottság székháza, 6720 Szeged, Somogyi u. 7.

 A vizsgált példa a zsidóság társadalmi szerveződésének és világképének változása felekezeti életvilágok (Rupert Klieber) keretében folyamatmodellekben szemlélve. A bemutatott jelenségek a modernitás és hagyomány ötvözetének lokális megnyilvánulásaiként tekinthetők (Shmuel Eisenstadt nyomán).

Történelmi példákon, magyar és közép-európai viszonylatban azt tekitjük át, miként jelennek meg a főhatalom jelképei liturgikus tárgyakon, vallási szövegekben és imaházi kulisszák között? Miként függ össze a jelképhasználat a judaizmus világképével, megváltásról szóló tanításaival, és hogyan értelmezi át a közösség a keresztény világképet, eszkatológiát saját társadalmi helyzetére vonatkozóan? Miként épül rá a 19. század végén, állami hatásra megvalósuló modern felekezetiség a judaizmus - élet minden területét szabályozó - normatív rendszerének premodern előképeire? A vallási tanítás milyen pontokon erősíti és milyen esetekben csökkenti az integrációs igényt?

A keresztény hatalom rendi államiságjelképei, többször jelentek meg a kinyilatkoztatott Tant tárgyiasító Tórához társítva. A magyarországi mérsékelt vallásreform törekvéseinek beszédes szimbolikus példája nyilvánult meg a szegedi régi zsinagóga frigyszekrénye felett álló Júda oroszlánjaiban, amelyek a koronás magyar címert fogták közre, fává stilizált kettős kereszttel a hármashalmon.[1] A modern nemzeti keretek átvételét és a magyarosodást jelképező beszédek kulisszái közül külön figyelmet érdemel a monori zsidó közösség azon Tóraköpenye, amelynek közepére 1825-ben a hagyományos motívumoktól eltérve koronás magyar címert hímeztek.[2] A nemzeti szimbolika liturgikus – szövegi és tárgyi megjelenését – a judaizmus szétszóratásbeli uralkodói hatalomról szóló értelmezésének és gyakorlatainak tükrében tudjuk megérteni. A modernizálódó társadalom új nemzeti hagyományai a rendi hagyományokra épültek rá. A jelenség kereteként fontos hangsúlyozni az emancipáció zsidóság egy részén belüli reformkori igényét, valamint a zsidó felvilágosodás képviselőinek és irodalmának megjelenését, ami szorosan összefüggött a német területekről cseh-morva állomással érkező zsidó migrációval. Számos más tényező mellett a hatalom jelképeinek zsinagógai megjelenése szorosan összefüggött azzal a ténnyel, hogy I. Ferenc király pozsonyi zsinagógalátogatása óta a Habsburg főhercegek, uralkodók több ízben látogattak meg zsinagógákat szimbolikus gesztusként. A dualizmus idején pedig a hatalom képviselői: miniszterek, főispánok, polgármesterek és papok állami vonatkozású ünnepi istentiszteleteken szintén tettek reprezentatív látogatásokat a zsinagógákban.

Európa szerte a modern nemzeti keretekhez történő igazodás a német zsidó felvilágosodás gondolatvilágában fogant, és képviselőik magyarországi megjelenésével tűnt fel. Chorin Áron (1766-1844) Aradon például a prágai újhéber felvilágosodás szellemében a reformok 19. század eleji képviselőjeként a zsidóságot puszta vallásként határozta meg. 1827-től németül imádkozott az uralkodóért és a hazáért, valamint városi zsidó közösségek német/jiddis nyelvhasználatára tekintettel a németet kísérelte meg liturgikus nyelvvé tenni. Elképzelése a zsidó felvilágosodás társadalom(át)alakító törekvéseibe illeszkedett. Chorin fellépése a premodern, testületként működő kehila, a communitas judeorum felbomlásának kezdetét jelezte, s abban a folyamatban ért véget, amely létrehozta az izraelita felekezeti struktúrát. Chorin felfogásában az izraeliták szétszóratásával (galut) nemzetiségük is megszűnt, így nincs izraelita nemzet, hanem a zsidóság éppúgy csupán vallási közösség, mint a többi felekezet.[3]

Chorin nézeteinek általános kereteit tekintve a 19. század a zsidó vallási közösségek átalakulásának kora. Európa szerte ekkor bomlanak fel a premodern, differenciálatlan, testületi-politikai jogokon és kötelezettségeken alapuló önszabályozó közösségek, és a század második felére költözik a vidéki gyökerű zsidóság – a modern ipar és nagyváros elszívó hatására – városokba. A kort a felvilágosult vallásreform terjedése, az életformaváltás, az integráció igénye, a vallási hagyományok szelektív, polgári értékek mentén történő átértelmezése, a képzőművészeti és irodalmi gettónosztalgia, valamint az európai modern nemzeteszmék átvétele jellemzi.

A társadalmi folyamatok viszont nem modellezhetők merev szembeállítások formájában. Különböző világértelmezési modellek párhuzamos jelenléte, esetenként összefonódása tapasztalható a hatalomhoz való közösségi viszonyulás terén. Sőt az értelmezéseket meghatározó alaptörténetnek – a jeruzsálemi Szentély pusztulásának – is gyökeresen eltérő értelmezései jelennek meg a zsidóság helyzetére és főhatalomhoz való viszonyára vonatkozóan. A rendi világ hatalmi szimbolizmusa vallási eszkatológiákba illeszkedett, legitimációit a vallási emlékezet alaptörténeteire fordította le. A rendi világ zsidó önértelmezését és helyi hatalomhoz való viszonyát szintén a judaizmus alaptörténeteiből érthetjük meg, amelyek középpontjában a gálutról (szétszóratásról) szóló értelmezések álltak. Mindkét Szentély pusztulását a kor zsidóságának vétkével, az adott nemzedék bűnével hozza kapcsolatba a judaizmus tradicionális értelmezése, így a szétszóratás isteni büntetés, aminek a megtérés és a megváltás vethet véget. Diná demálchutá Diná (bNedarim 28a és bBava Kama 113a-b) – királyság törvénye törvény mindaddig, amíg a hatalom nem a zsidóság ellen lép fel. A szétszóratás keresztény társadalma és jogalkotása viszont a zsidóknak biztosított kiváltságokat és a felettük gyakorolt hatalomból származó előnyöket a keresztény eszkatológia antijudaizmust is tápláló toposzaival igazolta vagy kérdőjelezte meg. A kamaraszolgává vált zsidók számára az uralkodó teljes védelmet garantált a türelmi adó fejében, vagyonuk és pénzük pedig teljes egészében a kincstárhoz tartozott. A servus camerae, kamaraszolga kifejezés alattvalót, alárendeltet, beosztottat jelentett, a szolgaság (servitudo) fogalma teológiai jelentésrétegként a pápaságtól eredt. A zsidók a kamaraszolgaság intézményét olyan királyi szolgasággá értelmezték át, ahol a zsidók nem a király szolgáinak szolgái, hanem a király védelme alatt álló szabad emberek. (Lois C. Dubin) A zsidó történeti kutatások (Salo Wittmayer Baron, Yosef Hayim Yerushalmi) a politikai gondolkodás alakulásának kérdése felől ezt tekintették a „királyi szövetséges mítoszának”.

Ezt a vallási hagyomány felől szemlélve akkor lehet megérteni, ha figyelembe vesszük, hogy a koronás fő a társadalom rendjének és a zsidóság biztonságának letéteményese a 20. századig hatóan.

A nemzeti és állampatrióta hatalmi szimbolika felekezetiesedett zsidóság életvilágában az ellentétek és párhuzamosságok felől közelíthető meg. Egyszerre jelentek meg a 19. század második felének magyarországi zsidóságánál a judaizmusnak a rendi hagyományokhoz kapcsolódó rítusai (laudes, intrada, áldás a koronás főre) és a modern nemzeti szimbolikus politika, érvelési módjai. Ugyanígy reformok képviselőinél világértelmezését tekintve együtt voltak jelen a judaizmus nemzedéki láncolatot alkotó hagyományának racionális és irracionális elemei a felvilágosodás racionalizmusával és társadalomalakító törekvéseivel. Az uralkodó és a hatalom Isten által legitimált hatalom volt, az Örökkévaló pedig népe sorsának aktív alakítójaként jelent meg a magyar izraelita szimbolikus politikában.

Az uralkodó vagy az uralkodócsalád tagjai elé vitt Tóra-tekercsek ezüstdíszei tartalmazhattak hatalmi jelképeket. A hódoló küldöttségek által vitt Tóra a kinyilatkoztatott Tan tárgyiasult jelképe. Dávid pajzsán megjelenő címerállat, a kétfejű sas, a Habsburg koronás fő előtti tisztelet lerovásának szimbolikus eszköze volt. A Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményében több rimonim (tóradísz) található kétfejű sassal, de több tóravérten is feltűnik a címerállat. Heraldikus koronás kétfejű sasok nagy számban a múzeum tárgyai közül az óbudai közösséghez kötődtek, egy részüket Pesten, másokat Bécsben vagy a Birodalom egyéb ötvösműhelyeiben készítettek. Muzealizálásuk okát az adta, hogy a 18–19. század fordulóján Magyarország két legjelentősebb zsidó közösségében, Óbudán és Pozsony Várteleken földesúri engedéllyel működhettek zsidó ötvösök is, míg másutt a céhes hagyományok ezt nem tették lehetővé. A tóravértek, koronák és rimonok hatalmi jelképisége a koronás fő iránti tiszteletnek és a Tórának az összekapcsolása felől válik érthetővé. Az uralkodó a judaizmusban az isteni dicsőség halvány evilági visszatükröződése. A vallástörvény a király látásakor áldást ír elő: „Áldott vagy Te Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki dicsőségéből juttat a hús-vér embernek.” Emellett a köznapi és szombati imakönyvekben (szidurokban) és női imakönyvekben (techinók) szintén fellehető volt az uralkodóért mondott ima. A Habsburg Birodalomban az első nyomtatott imakönyvek az uralkodóért mondott imával a 18. század elején tűntek fel. „Ki segedelmet adott a királyoknak…” (Zsolt 144,10) nem csupán a királyért mondott ima neve (Hánoten tesuá) és kezdősora, hanem a hatalomért mondott ima szinonimája is lett. Hanoten tesuá szövegek változatai a közösség és a tágabb szociokulturális rendszer viszonyát mutatták. Hasonló ima a királyért vagy az uralkodóért a keresztény liturgiának vagy az iszlám gyakorlatnak is része volt. Az állam vagy az uralkodó jólétéért mondott szombati és ünnepi ima az Örökkévalóval folytatott párbeszédbe emelte be a nem-zsidó világi hatalomért mondott imát. Az istentiszteletek imái a szentélybéli áldozatokat helyettesítették. Az uralkodóért mondott ima ezért a zsidóság és a hatalom viszonyának fontos kifejeződése volt. Az állam jólétéért mondott zsidó ima a zsidó közösség attitűdjét jelenítette meg azon ország iránt, amelyben élnie kellett. A magyar asszimilatív nemzetkoncepcióval való azonosulásként értelmezhető, hogy Német- vagy Habsburg-Ausztria imagyakorlatával hasonlóságot csak a budapesti német nyelvű izraelita imakönyvek mutattak. Pavla Damohorská kutatásaival összevetve koncepcióbeli eltérésnek tekinthető a Birodalom más közösségeinek imaszövegeitől, hogy megjelentek a miniszterek, tisztviselők, tudományos és jótékonysági intézmények, de a zsidó jelző, vagy Izrael név nem. A megváltásra vonatkozó rész helyett az ima végén a szeretetért, testvériségért és az emberek közötti egyenlőségért való könyörgés állt.

A kor politikumának sarkalatos kérdései tekintetében a magyarországi zsidóságot az általános társadalmi keretek határozták meg. A gazdasági szerkezetváltás kérdése, a polgári, nemzeti középosztály megalkotásának és összetételének kérdése, a nemzettudat kérdése, a nemzetiségi kérdés, a Dinasztiához fűződő viszony ügye együtt jelent meg a zsidóság társadalmi helyzetének és magyarosodásának ügyével. A reformkor formálódó magyar nemzetkoncepcióihoz hasonlóan a zsidóság is különböző nemzet meghatározások csoporttagságaiban tűnhetett fel. A Magyar Korona Országainak rendi keretei között a magyar nemesi nemzet tagjai között családi vállalkozói stratégiaként vagy egyéni társadalmi teljesítmény uralkodói elismeréseként Ferenc József uralkodása idején megjelenhettek zsidók is. Ez nem járt feltétlenül együtt a kikeresztelkedéssel. A csoporttagság elvitatása gyakran volt visszatérő sajtóvita-témája a formálódó politikai katolicizmus és a neológ izraelita felekezet publicistáinak. A nemzethez tartozás másik alternatívája a kazárelmélet történészi toposza volt. Az egyenjogúsítás tapasztalatának beépülése a közösségi emlékezetbe és önmeghatározásba hívta életre a közös magyar-zsidó honfoglalás gondolatát a felekezeti elismeréséhez közeledő zsidóság körében a Millenniumra készülő országban. Ezek a király és a zsidóság viszonyát tematizáló vallási értelmezések, rítusok és szimbólumok mellett tűntek fel.

A magyarországi zsidóság – a zsidó felvilágosodás eszméinek hatására, amelyek a felekezeti önmeghatározást helyezték előtérbe, és az egyenjogúsítás állami és belső közösségi törekvésének késztetésére – önmagát a modern asszimilatív magyar nemzeteszme keretei között fogalmazta meg. Ez egyfelől a német mászkil törekvések helyi megvalósulásának, másfelől a magyar elit nemzetiségi kérdés tükrében megfogalmazott igényének, harmadsorban a modernizálódó, nemzeti alapon szerveződő magyar gazdaság realitásához való igazodásnak tekinthető. Bár irányzati tekintetben számos eltérés mutatkozott az új nemzeti-felekezeti keret adaptálásában, a királyhoz és nemzethez való viszonyt ezek a keretek szabták meg.

A modern politikai zsinagógai beszédek elterjedése, a nemzeti jelképek zsinagógai megjelenítése a világkép és közösségszerveződés változása felől érthető meg. A vallás középkori és koraújkori társadalomban betöltött világmagyarázó, világösszefogó szerepét a modern társadalomban a politika vette át. Az egyének identitásának fő meghatározója politikainak tekinthető: a nemzethez tartozásban és a politikai irányzat megválasztásában ragadható meg.

A 19. században formálódó nemzeti szimbolikus politikák sorra a vallási kultúra toposzaira, szókészletére és rítusaira épültek rá. A judaizmus reformtörekvései között a nemzeti nyelvű homíliák fontos szerepet töltöttek be a modern nemzetállami keretekhez történő igazodásban, a nemzeti nyelvek és kultúra elsajátításában, a reformtörekvések terjesztésében. A többségi társadalomhoz való viszonyulás modelljeit a beszédekben a vallási hagyomány, a történeti emlékezet és a mindenkori életvilág keretei határozták meg. A nemzeti nyelvű zsinagógai szónoklata egyszerre volt a modern kulturális nemzetkoncepció terjesztője és a zsidó közösség saját helyzetének értelezési alkalma. A modern nemzeti keretek átvételét és a magyarosodást jelképező beszédek kulisszáiként érdemelnek figyelmet az uralkodói hatalmi jelvények helyén megjelenő nemzeti jelképek korábban említett konkrét esetei.

A király születésnapját 1894-ben a recepció reményében ünnepelte a neológ sajtó. Az ünnepi istentiszteleteken a zsinagógában elhangozhatott a Himnusz vagy a Szózat is. Ez az emancipáció nemzedékének magyar nemzethez tartozás iránti igényét fejezte ki, aminek kiteljesedését – főként a neológia – az izraelita felekezet recipiálásában látta. A Nagy Háború zsidó önmeghatározásai az előző két-három emberöltő alatt kialakult hatalmi-, társadalmi és szimbolikus realitások között létrejött diskurzusokra épültek. A Nagy Háború zsidó középkorú generációja a recepció ifjú nemzedéke, kik beleszülettek, ezért természetesnek vették a polgári egyenjogúságot, háború idején egy bevett felekezet híveként demonstrálták a nemzet, a birodalom és az uralkodó iránti hűségüket. A neológ Egyenlőség publicistái Magyarországról Szentföldként, a magyar zsidókról a magyar nemzet többi keresztény tagjának testvéreként, a harcba induló zsidókról pedig szabadként, befogadottként és új otthonukért harcolókként írtak.

A hagyomány és a modernitás ötvözeteként felfogott sokféle modernitás egyik recens példája jól megvilágítja a különböző gondolkodási rendszerek viszonyát. Ferenc József alakja a magyarországi gyökerű orthodox közösségek emlékezeti kánonjában melech sel cheszedként, kegyes királyként ma is él. A kifejezés gyökere szentírási, alapja pedig az orthodoxia irányába tett uralkodói kegy. Szentírási háttere 1Kir 20,31. Az uralkodóra mondandó áldás szerint a koronás főt az isteni dicsőség visszatükröződésének tekintették. Az Örökkévaló tizenhárom attribútumainak egyike a cheszed, a kegyesség. A királyért mondott ima egyik bécsi változata azt a gondolatot jeleníti meg, hogy a király személyében tükröződő isteni attribútumok az Örökkévalótól valók: „a könyörületes adjon a király szívébe és miniszterei valamint tanácsadói szívébe könyörületességet, hogy tegyenek jót velünk és egész Izraellel, az ő napjaiban és a mi napjainkban és Izrael lakozzon békességben.”[4] A polgári- és vallásszabadság okán pedig a modern nyugati államok is kegyes királyságokként (málchut sel cheszed) jelentek meg az orthodox responzum- és történeti irodalomban. A hárédi (istenfélő) emlékezeti kánon szorosan összefügg a judaizmus messianisztikus perspektívájával, szétszóratás-értelmezésével és azzal a törekvéssel, hogy a vallástörvény keretei között modus vivendit keressen modernizálódó társadalmakkal.

Jegyzetek

[1] 19. század végi fotón MILEV leltári szám: 00.166, és Birnfeld Sámuel rabbi rajzáról egyaránt ismer (Birnfeld Sámuel rabbi, “A szegedi régi zsinagóga frigyládája a stilizált magyar címerrel.”, 1940), MILEV leltári szám: 65.1654.

[2] A tárgyfotó MILEV leltári szám: 64.223, a tárgy megjelent a zsidótörvényekre adott válaszként kiadott Ítéljetek! c. apologetikus munkában Vida 1939. 7., ami a magyarosodást volt hivatott felmutatni. Itt viszont frigyszekrény takaróként szerepelt.

[3] Feitel Mór: Literarische Nachrichten. Allgemeine Zeitung des Judenthums 1844. febr. 5.

[4] Bécsi kiadású, lengyel, cseh, morva és magyar zsinagógai szokásrend alapján összeállított machzor a Szegedi Zsidó Hitközség hagyatéki imakönyv-gyűjteményéből, fordítás: Fényes Balázs. Lásd: Stern E. M. 1862    Gebete der Israeliten – Machzor l’kol jomé hasáná. Sechste Ausgabe. Achter Theil. Gebete für den 7. und 8. Tag des Pessach-Festes. Verlag von I. Knöpflmacher und Söne, Wien. p. 232.

http://www.arts.u-szeged.hu/oktatas/regeszet-tortenelem/uj-bevezetes-zsido